@Komavary (Oroszlány Balázs)

@Komavary

Szereti Budapestet (mert mit nem lehet szeretni ezen a városon), és nem szereti Tokiót (túl nagy). Szereti a nyelveket, mert mindennap lehet találni egy-egy #anapszava-t, de nem szereti, hogy annyi időbe telik megtanulni őket. Ezért is szeret fordítani, ám nem szereti, hogy olyan kevesen olvassák a Zsákutcát, mert hogy lesz így második rész? Szeret mindent, ami pikkelyes vagy páncélos, lassan kiszeret a patkányokból. Szereti a telet, ezért sem szereti, amikor tavasszal (ami ott sokszor március közepe-vége) olvad. Szereti a bakancsokat, bár nem a japán életvitelhez találták ki őket. Nem szereti a nyakkendőket, azokat meg mintha pont ehhez. Szereti a családját, mert jó tudni, hogy egy szülinapon ott vannak harminchatan. Ilyenkor nem szereti, hogy ő nincs ott. Szereti a mi-történne-akkor-ha kérdéseket, ezért rajong a spekulatív fikcióért és a tudományért, nem szereti az ez-van-és-kész válaszokat. Szereti a könyveket, de nem szereti, hogy olyan kevés ideje van olvasni. Különösen szereti az ekönyveket, mert különösen utál a postának fizetni azért, hogy olvashasson. Szereti a világoszöldeket, kevésbé a többi árnyalatot. És végül szereti az internetet, de nem szeretné, ha nem tudna élni nélküle.

Budapesten nőttem fel, majd az érettségi után egy évre elmentem Lakitelekre japánt tanulni. Utána elkezdtem az ELTE TTK biológus szakát, illetve mellette az Állatorvosi Egyetemet, majd egy ösztöndíjjal kijöttem Japánba. További egy év tokiói nyelvtanulás után feljöttem Hokkaidóra, és azóta, több mint egy évtizede, itt vagyok: itt született a lányom is, és áprilistól itt kezdem a PhD-t toxikológia szakirányon, egy kis fenntarthatósági oldalággal.

Három testvérem van, és nem csak én tanultam külföldön: ez alatt az idő alatt sokszor előfordult, hogy négyünkből csak egy valaki volt otthon. A tanulás mellett hosszú ideig voltam az rpg.hu (most: lfg.hu) szerkesztője, cikkeket, ismertetőket írtam az endless.hu-tól kezdve a könyvesblogig, és fordítottam (fordítok) a szürkezónától kezdve a különféle kiadókig. Legutóbb Richard Thompson Zsákutcáját fordítottam a Vadvirágoknak, és nagyon élveztem.

Képregényfogyasztóvá Japánban váltam, de szerencsére mindenevővé. Képregény-forgatókönyvíróként 2004-ben a Míves cég pályázatának egyik nyertese voltam, majd a Bürokraták képregénnyel megnyertük a második, 2007-es Alfabéta díjat, illetve lehet, hogy volt, aki látta az ARC 1956-os óriásplakátos képregényeit, amiből az egyiket én írtam.

Honnan jött az ötlet, hogy japánt tanulj Lakitelken?

Régóta biztos voltam benne, hogy állatorvosként akarok továbbtanulni, úgyhogy az érettségi évében egyetlen helyet jelöltem meg: az (akkor még) Állatorvosi Egyetemet. Amikor kiderült, hogy nem vettek fel, ott volt egy év, amit értelmesen kellett eltölteni. Ugyanilyen régóta érdekeltek a kardok is, nem is annyira a vívás (bár abba is belekóstoltam), inkább a készítés: ha pedig kardkészítés, akkor nehéz megkerülni a japán kardkovácsokat. Úgy okoskodtam, hogy ehhez – hogy Japánban kardkovácsolást tanuljak – két dolog kell: a japán nyelv ismerete és a fémek ismerete. Mivel az első elsajátítása lehetetlen ötletnek tűnt, először a másodiknak néztem utána, de az ötvösképzések kétévesek és meglehetősen drágák voltak. Véletlen volt, hogy ezután megtudtam: a Lakitelki Népfőiskolán egyéves bentlakásos nyelvtanfolyam indul. Jelentkeztem, felvettek, és utána volt egy évünk, ami alatt szó szerint reggeltől estig japánul tanultunk. Alig tucatnyi diákra jutott két japán és egy magyar tanár – ráadásul a japán tanároknak bizonyítaniuk kellett, úgyhogy a szeptemberben kezdő csoport egy része mikuláskor már középfokra honosítható japán nyelvvizsgát tett, mi meg könnyedén átmentünk a négyszintű vizsga legalacsonyabb fokozatán.

A középiskolás osztályomból talán én voltam az egyetlen, akit nem vettek föl rögtön valahová, de utólag egyáltalán nem bántam ezt a kósza évet, hiszen nemcsak a nyelvtudást köszönhetem Lakiteleknek, de a feleségemmel is ott ismerkedtem meg.

Sorsszerű eseményeknek tűnik. Hiszel ilyesmiben?

Nem, egyáltalán nem. Michael Shermer szavaival az ember “mintázatkereső, történetmesélő” állatfaj, vagyis egyrészt megpróbálunk értelmet keresni, megfejteni, hogy miért pont így alakult, másrészt pedig azáltal, hogy mindent történetekké rendezünk – pláne, ha a saját történetünkről van szó – , szépen lenyesegetünk a valódi történésekből addig, amíg utólag visszanézve tényleg csak egy egyenes ág, egy egyenes vonal marad. Arról meg túl könnyű elhinni, hogy direkt ilyen.

Ez nem azt jelenti, hogy nem örülök, hogy így alakult, csak annyit, hogy nem hiszek abban, hogy mindenképpen így kellett, hogy alakuljon. Egyetlen ember sem fontos annyira, hogy hozzá igazodjon a világ.

Mennyire élsz magyarul és mennyire japánul?

A családban természetesen magyarul beszélünk, az egyetemen – és azért a nap legnagyobb része még mindig ott telik – pedig angolul és japánul (japánul a japánokkal, angolul a többiekkel). Ami érdekes lesz, hogy mi történik akkor, ha a lányunk bekerül a bölcsődébe, mert eddig érteni értette a japánt, de beszélni még csak magyarul kezdett. Ami az olvasást illeti, ott is hármas a tagozódás, bár szerintem túlsúlyban van az angol.

Most már szerencsére könnyű megtalálni az egyensúlyt. Egyrészt itt van a családom, másrészt tényleg egy gombnyomás a Skype, és nem arról szól az egész, hogy fél óráig kiabáljuk a vonal két végén, hogy hallod, nem hallom, hallod?

Ami utólag megdöbbentő volt, hogy amíg egyedül voltam kint, mennyire nem volt szükség a beszédre: úgy értem, a köszönés, meg iyesmi egy dolog, de az idő nagy részében csak hallgattam – órán, tévé, rádió előtt -, ha meg kommunikáltam, akkor írásban. Akkor nem tűnt furának, csak amikor hirtelen magyarul kellett beszélnem, nem jöttek elő a szavak. Szóval mostanra beállt egy egészséges egyensúly, aminek az egyetlen hátránya az, amikor az ember kitalál egy szóviccet, aminek az eleje magyar, a vége angol, fonetikusan kiejtve, és az egésznek japánul van értelme.

Mennyire vagy képben a magyar, illetve a japán politikai és közéleti eseményekkel kapcsolatban?

Nem nagyon, és ez tudatos. Emlékszem, hogy mit gondoltam azokról, akik hosszabb-rövidebb emigráció után visszaérkeztek Magyarországra, és rögtön megmondták a tutit. Kibicnek ugye semmi sem drága. Most látszólag jobb a helyzet, mert az internet segítségével elhihetjük, hogy naprakészek vagyunk, de hogy legyen politikai véleményem Magyarországról, ha azt sem tudom, mennyibe kerül egy korsó sör?

Japán ugyanez pepitában: itt meg beleszólásom sem lehet, úgyhogy megmaradok annál a szintnél, ami közvetlenül érint. Például nyáron megváltoznak a bevándorlási törvények, aminek örülök, de azért ez az örülés mégsem politizálás. Azután persze ez a politikastop sohasem sikerül teljesre. Főleg olyankor szakad el a cérna, amikor a tudomány (vagy éppen a vallás) és a politika találkozik.

Mégis ha pár szóban össze kéne hasonlítani az országot: Japánban egy nagyon jóhoz képest van most rosszabb, ami kívülről nem tűnik olyan komolynak – pl. gondolkoznak, hogy vajon emeljék-e az 5 százalékos áfát? De van sok apróbb (vagy nagyobb jel) – az elöregedő társadalom, az, hogy például már árulnak Kínából importált rizst, a csökkenő házasságok száma, a nyugatiasodó étrend hatásai, és így tovább -, ami sejteti, hogy itt nagyon rövid időn belül tényleg olyan problémák lesznek, amit nem lehet úgy megoldani, hogy fogunk egy talicska pénzt, ráöntjük, és majd csak lesz valahogy. Megvan a technikai potenciál, hogy a japán társadalom képes legyen megoldani ezeket, de én nem látom azt, hogy lenne olyan politikus a láthatáron, aki fel merne vállalni egy esetleges radikális irányváltoztatást. Magyarország esetében meg nincs meg ez a tartalék, így az irányváltás is kétségbeesettebb, szükségszerűbb. És nagyobb az esély, hogy ráhibázunk egy-egy jó megoldásra.

Ami sokkal jobban érdekel, az a polisz-szintű politika, hogy hogyan oldjuk meg az elkövetkezendő pár évtizedet, és ez nem országfüggő (Alex Steffen rajongó vagyok). Magyarország itt előnyből indul, elég régiek a városai ahhoz, hogy ne autóközpontúak legyenek, és rengeteg apró, jó lépés van (például a menetrendszerű hajójáratok Budapesten). Japán meg mindehhez a technológia oldalon tehet hozzá nagyon sokat.

Földrengések alkalmával gyakran hallani történeteket arról, hogy milyen szorgalmas és összetartó nép a japán. Köztük élve is ez a tapasztalat? (Volt már részed nagyobb erejű földrengésben?)

Szerencsére eddig komolyabb földrengésben nem volt részem, remélem, ez így is marad. A szorgalom érdekes kérdés, mert az ötvenes-hatvanas évek szorgalmának már vége, de a karósi – az, amikor az illető szó szerint halálra dolgozza magát – nem véletlenül japán jövevényszó az angolban is. Vagy egy személyes példa: a kutatószoba falán ott egy felirat (a diákok írták maguknak), hogy hogyan illik egyetemre járni: reggel kilencig érjünk be, de ügyeljünk arra, hogy azért még éjfél előtt hazamenjünk. (Mert volt olyan PhD hallgató, aki ráállt a 36 óra munka, 18 óra alvás ritmusra). És ebben benne van az is, hogy látványosan ott kell lenni a munkahelyen (attól függetlenül, hogy mit csinálsz, tudatosítani a többiekben, hogy ott vagy), meg az is, hogy a tíz, tizenkét órás, végig pörgős helyek egyáltalán nem szokatlanok. És erre jön még rá a munka utáni ivászat, amiben nem is az a pláne, hogy eltart hajnalig, hanem hogy másnap reggel ugyanúgy bent kell lenni, mintha mi se történt volna. És egyre többen vannak azok, akik felteszik maguknak a kérdést, hogy most pontosan miért hajtsam magam ennyire, ha már nem biztos az élethosszig tartó foglalkoztatás, ha nem biztos, hogy lesz húsz nyugis nyugdíjasévem. Kérdés, hogy minek kell történnie ahhoz, hogy újból előkerüljön az a régi szorgalom?

Az összetartás is létezik, és nem is annyira meglepő, hiszen egy szigetországról beszélünk, ahol lényegében a teljes népesség japán. Ennek megfelelően a külső ingerekkel szemben (legyen az természeti katasztrófa vagy idegen kultúra) hamar összezárnak, létrejön az egység. Ennek egyik véglete a japánságelmélet, a nihondzsinron, ahol minden úgy van megmagyarázva, hogy vannak a japánok, akik így és így csinálják a dolgokat, szemben az egész világgal . A másik vége persze meg az, hogy akármennyire is egységesnek látszik Japán kívülről, ők is emberekből vannak, úgyhogy egyéni szinten koránt sincsen ekkora egyetértés, nincs olyan téma, amiről csak egyféleképpen illik gondolkodni.

A másik fele a dolognak pedig az, hogy a mindennapokban az, amit mi alapvető udvariasságnak érzünk, kulturálisan hiányzik (van helyette nagyjából ugyanennyi, japán szempontból alapvető udvariasság). Aminek az eredménye, hogy külső szemlélőként azt látjuk, hogy nahát, itt senki sem adja át a helyet, nem segítenek a babakocsisnak, nem veszik át a csomagot – és miközben ezen csodálkozunk, legalább ugyanennyi és ugyanennyire alapvető íratlan szabályt szegünk meg külföldiként. Vagyis ezen a szinten teljesen máshogy működik az összetartás, mint otthon.

Mindennek fényében még a japánok is meglepődtek, hogy mennyire működött a társadalmi összefogás a tavalyi cunami után, ezért a tavalyi év szava, a kizuna, az (emberi) kötelék legalább annyira 2011 összefoglalása volt, mint amennyiben remény, hogy ez így lesz ezek után is.

@kelt azt kérte, mindenképpen kérdezzem meg, hogyan nyertél könyvet azzal, hogy felismerted a hentes lánckesztyűt. Hogyan nyertél könyvet azzal, hogy felismerted a hentes lánckesztyűt? :)

Az egész úgy kezdődött, hogy Richard Kadrey (@Richard_Kadrey) kitakarította az irodáját. Kadrey hivatása szerint író, hobbiból meg fétisfotós (vagy fordítva), mostanában a pörgős Sandman Slim városi fantasy sorozaton dolgozik. És pakolás közben előkerültek PKD kötetek, grimoárok, zsugorított majomfejek, mexikói halálfejes szobrocskák, amit elkezdett kiposztolni, aztán kitalálta, hogy legyen játék: aki kitalálja, mit posztol legközelebb, az megkapja az új könyve előolvasói példányát. Azután posztolt egy lánckesztyűt. Aki már megpróbált zombi elleni védőpáncélt összerakni egy munkaruha- és sportfelszerelés-katalógusból, az rögtön felismerte, nekem meg végül is munkaköri kötelességem is, hogy felismerjem, mit húznak magukra egy vágóhídon. Szerencsére az amerikai követők éppen félrenéztek, úgyhogy enyém lett az első érvényes válasz. A harmadik Sandman Slim könyv (Aloha from Hell) egyébként ragyogó.

NETES HETES

1. Melyik oldalt nyitod meg reggel elsőként?

A Google Readert.

2. Melyik honlapot zártad be legutóbb?

A blog.hu radarát.

3. Mit vettél utoljára a neten?

Ekönyvet.

4. Miért regisztráltál a Twitterre?

Mert ez volt a legegyszerűbb megoldás, hogy itt is kövessem @warrenellis -t.

5. Utoljára miért unfollow-ztál?

Vagy a blogját/a facebookot kötötte Twitterre, vagy a Foursquare-t.

6A following listád utolsó emberét miért kezdted el követni?

Most kicsit csalok: Charles Simonyit, mert elkezdett követni. (Miután lelkendeztem, hogy megjelent angolul is a Fizika kultúrtörténete).

7. Melyik a kedvenc Twitter kliensed?

Echofon, a firefoxos plugint használom. Pont annyira egyfunkciós és fapados, mint amennyire szeretem.

Ki legyen a következő?

@razZ0R, mert mindannyiunk érdeke, hogy tudjunk róla, mielőtt a világra szabadítja a kiborg-baktériumait a házilaborból, illetve jó lenne megtudni, mi a fekete téglalapok titka.

 





Featuring Recent Posts Wordpress Widget development by YD