@zencsaj (Novák Magdolna)

@zencsaj / Flickr / always wired!

“Gondolkodó gondoskodó, azt hiszem, ezt csinálom, ez vagyok.”

Matekfeladványokon és regényeken nőtt fel, így a logika és a romantika örök körforgása és sodrása viszi előre. Mókázik és világmegvált, az életet millisecundumok összességeként éli meg. Ha beleszeret egy dalba, két hétig is képes egyfolytában azt hallgatni. Amikor elege lett a mozgásszegény életmódból, vett magának egy mini trambulint, aztán neten szerzett egy tréfamester kutyát, akivel néha túladagolja a közösségi hálózatokat, és akivel kölcsönösen nevelik egymást.

Twitteren te vagy az egyszavas lány. Jellemzően nem használod ki a 140 karaktert.

A rövid válaszom: ennyi :) A hosszabb pedig, hogy a Twitter számomra egy nagyon komplex önkifejezési eszköz, amibe a napisztorikon, mókakacagáson, cikkmegosztáson, fotókilövésen túl a picisokkolás, elgondolkodtatás is belefér néha – legalábbis remélem, elérem :) Nem igazán szeretem túlmagyarázni a dolgokat a való életben sem (persze IRL sokszor szükséges, és akkor akár a ló másik felére is át tudok esni), viszont borzasztóan értékelem, ha valaki érti, mit akartam azzal a néhány odavetett karakterrel. Ha épp nem azt, amit én, de elindítja a saját fogaskerekeit, az se rossz. Egyébként már titkosblogger koromban is bőven belefértem a száznegyvenbe, ezért is vettek rá, hogy inkább váltsak :)

Miért döntöttél a lakat mellett?

Az első pillanattól zárt a profilom. Nagyon ritkán van rá szükség, hogy valakit letiltsak (általában az is ideiglenes, nevelő célzattal :)), mert a fő cél nem az információ zárt körben maradása, hanem egy jelzés; mint egy küszöb egy nyitott ajtón, amit átléphetsz nyugodtan, de onnantól az én házamban vagy, és ami ott elhangzik, azt onnan tudod, hogy megengedtem neked, hogy halld.

Hogy megy nálad a twittek feldoldozása?

Reggel a villamoson ülve élek aktív életet a site-on, napközben leginkább csak átpörgetem a timeline-t, és ami megragad, arra reagálok. Esténként beleugrom némi vicces kommunikációs threadbe, hétvégén pedig tudatosan kerülöm az aktív online életet, helyette ott az igazi :)

 

Ahogy látom, szeretsz belemenni (Twitteren is) a vitákba.

Én nagyrészt a trollok ellen küzdök :))) Persze a jó trollok rendben vannak, de nem szeretem az öncélú beszólogatást másoknak, illetve azt se, ha valaki úgy véleményez mást, hogy nem meri azt egyenesen megtenni. Sajnos ettől kinyílik a zsebemben a bicska, és nem félek tőle, ha esetleg valakinek nem tetszik a reakcióm, mert az általában logikára épül, amit pedig vállalok :)

Mesélj az instagrammos hobbi fotózós szenvedélyedről, ami kisebb vihart kavart.

Mindig sokat bohóckodtam a fotózással, de csak hobbi szinten: ahhoz, hogy valódi, profi fotókat készíthessek, igazi felszerelésre és sok időre, tapasztalatszerzésre lenne szükségem, és jelen pillanatban az arra fordítandó energiát jobban tudom máshol hasznosítani. Már az előző telefonomat is úgy választottam, hogy ne kelljen magammal hordanom a kis kompakt gépem, és biztos, hogy nem tértem volna át iPhone-ra a négyes verzió előtt a képminőség miatt sem :) Az instát nagyon szeretem, de valahogy úgy érzem, az egész ellenkezés valójában csak vihar volt a biliben, amiből szinte mém lett már “a végén”, és valójában nem lett volna ekkorára felfújva a “le az instagramosokkal”-sztori, ha nincs mögötte egy “kössünk bele mindenbe”-divat. Erre amúgy nagyon jó példa volt a “minjártsuli” tagelés néhány napja, ami csak abból állt, hogy elrontsák a tinik kedvét aznap este. Nem tudok ezzel mit kezdeni, bár nagyon zavar. Az a helyzet, hogy a neten is ugyanúgy vannak jó és rossz, kiegyensúlyozott és frusztrált, kedves és gonosz emberek.

Gyakran biztatod a twitterezőket, hogy adakozzanak vagy kiálljanak valami jó ügy mellett. Önmagad lelki békéjét segít ez megteremteni vagy valóban hiszel benne, hogy jól irányzott figyelemfelkeltéssel és noszogatással célt lehet érni?

Nézd, mivel saját tapasztalatból pontosan tudom, milyen az, amikor valaki segítségre szorul, természetes, hogy ezek a motivációk mindig bennem voltak. Zseniálisnak tartom viszont, hogy ezekkel a mai eszközökkel lehetőségem is van rá, hogy segítsek, illetve hogy felhívjam rá a figyelmet, hogy lehet segíteni. A devecseri adománygyűjtés során nagyon jól megmutatkozott, hogy az embereknek sokszor csak egyetlen példa kell ahhoz, hogy lássák, nem is olyan lehetetlen tenni – nem csak nézni. Nem baj az, ha más nem indítja el az adott “mozgalmat”, elég, ha azok, akiknek szintén erősebb a szociális érzékenységük, bármivel is, de “beszállnak”. Amúgy hosszú távon az egyik életcélom a gyermekvédelemben való aktív részvétel. Eljön majd az ideje, amikor ott is tehetek valami igazán hasznosat. A saját eszközeimmel.

Ez az életcél – gondolom – gyerekkori élményekből fakad nálad.

Nagyon szerencsésnek tartom azokat a gyerekeket, akik harmonikus családban nőhetnek fel, nekem elég izgi próbatétel volt. Apám alkoholista volt, és amíg fél évvel a halála előtt el nem költözött tőlünk, gyakorlatilag folyamatosan életveszélyben voltunk. Háromtól hétéves koromig minden egyes nap úgy mentünk haza, hogy átrohantunk a panelebédlőn, és bezárkóztunk anyuval meg a hugival a szobába. Jöttek a menetrendszerű veszekedések, a menekülések a szomszédokhoz, az utcára, bárhova, a rendőrség tehetetlensége (“amíg vér nem folyik…”). A válás kimondása után még egy évig velünk élt a döbbenetes szabályozatlanságnak köszönhetően, ami ebben az országban uralkodott/uralkodik a családon belüli erőszak kezelése kapcsán. Ezért akartam jogásznak menni (fel is vettek az egyetemre, de munka miatt abba kellett hagynom), és ezért is életcélom, hogy bárhogy is, de segítsek azoknak, akiknek ilyesmit kell/kellett átélniük. Még tapogatózom, hogy mi a tökéletes megoldás erre a feladatra, de eljön majd, ha itt az ideje.

Leginkább a kortársaim között találkozom olyanokkal, akik ilyen-olyan formában hasonló élményeket kellett, hogy átéljenek. Számomra az a döbbenetes, hogy ez mennyire tabutéma még barátok között is – majdnem tíz év után derült ki, hogy egy közeli társaságom semmit nem tudott ezekről a sztorikról. Azt hiszem, nagyon sokan nehezen néznek szembe a feldolgozandó negatív élményekkel, és törlik ki az életükből tudatosan őket, pedig anélkül mindig bennük lesz a fájdalom, és nagyon sok mindenben befolyásolja a napi döntéseiket, komfortérzetüket.

Azoknak tudok segíteni bármit feldolgozni vagy lendületet adni, akik megnyílnak felém – egyébként néha ijesztő, hogy elég sokan döbbenetesen gyorsan teszik ezt, úgy, hogy közben semmit nem tudnak a hasonló előéletemről. Innentől fogva választhatok, hogy mennyire engedem be a másik életét, problémáit a világomba. Lassan megtanulom ezt ügyesen kezelni. Mert az, hogy valakit valóban figyelmesen meghallgatsz, felelősség. Azt hiszem, az emberek borzasztóan ki vannak éhezve a figyelemre. Ha valakinek tényleg tudsz segíteni, kap egy-két pozitív lökést, amitől érthetőbb, feldolgozhatóbb lesz végre, amit átélt, akkor az bizonyos mértékű energiabefektetést mindenképp megér. Ellenben belecsúszni sem szabad túlságosan a másik életébe… mert akkor már nem ő oldja azt meg, ráadásul egy idő után pont a sajátodra nem tudsz fókuszálni. A mérleg beállítása örök feladat :)

Mennyire befolyásolja a párkapcsolataidat ez a gyerekkori tapasztalat?

Harmincévesen egy hat és egy hétéves kapcsolaton vagyok túl, utóbbiból házasság is lett. Sokáig mi sem vettük észre, hogy ahogy változunk és fejlődünk, felnövünk, akármennyire is szeretjük a másikat, már nem tesszük egymást boldoggá. Talán ilyenkor a legnehezebb meghozni a döntést, de tavaly megtettük, költöztem, és hamarosan lekerül a nevem elől a kötőjel és az ő vezetékneve. Szerencsére az egyik legfontosabbnak tartottuk, hogy hosszú távon számíthassunk egymásra, mint emberre, ezért minden döntést ez alapján próbáltunk meghozni. Egyelőre úgy tűnik, sikeresen.

Ezután lett nagyon érdekes kérdés az, hogy oké, hogy én már tudom, milyen vagyok és az élettől mit szeretnék, de vajon milyen partner az, akivel ezt megoszthatom, megélhetem. Kell, hogy legyenek támpontok és kell, hogy tudd, mi az a kompromisszum, ami vállalható részedről. Mert felesleges saját magad mását keresni – inkább a komplementere tehet boldoggá. Ehhez viszont szükséges egy őszinte, tükörbenézős önismeret.

Hogy mit befolyásolt a párválasztásomban a gyerekkoromban látott férfikép? Inkább Anyu hozzáállása a mérvadó, aki borzasztóan sokat megtett azért, hogy óvja azt az embert (és a kapcsolatukat, a családunkat), akit szeret, de amikor már magára és gyermekeire kellett vigyáznia, megtette. Azt hiszem, ezt az egyensúlyt is meg kellett tanulnom beállítani. Hogy mindkét ember ugyanolyan fontos.

Szerinted mik azok a momentumok, amiből az ember rájön, hogy már nem szerelmes abba, akivel együtt él?

Egy hete gondolkodom a válaszon… és rájöttem, hogy ehhez elvileg magát a szerelmet kéne definiálnunk, de az körülbelül olyan lenne, mint ahogy a Galaxis Útikalauz stopposoknak című klasszikusban a Válaszra (42) próbálják megtalálni a Kérdést :) Én eleve megkülönböztetem a szerelmet a “szimpla” fellángolástól, szerintem óriási a különbség. Annál jobb a világon nincs, amikor ránézel a partneredre, és érzed, bizonyosan, hogy ő a te társad, mindennel együtt, ami vele jár.

Ahhoz, hogy ez a valódi szerelmi kapocs megszakadjon, az kell, hogy az egyik fél értékrendet váltson valamilyen okból. És ez nem arról szól, hogy megtetszik valaki más, hiszen nem vagyunk fából – úgy gondolom, a harmadik iránt érzett esetleges vonzalom még egyáltalán nem a kapcsolat minőségéről árulkodik. Viszont ha tudod, hogy már hosszú távon sem osztod meg a legbelső gondolataidat a másikkal, ha úgy érzed, hogy más útra vágysz, mint amit vele jársz, ha mellette nem vagy teljes… akkor az valószínűleg már nem szerelem (vagy nagyon vak). Ettől függetlenül lehet maga a szeretet olyan erős, hogy összetartson két embert, de ez már sokkal komplexebb döntés.

Egy marketing- és egy call center csapatot vezetsz, nagyon szereted a munkádat, amiről azt mondod, zseniálisan működik. Miken múlik ez a sikeres és hatékony együttműködés? Milyen nehézségeid és kihívásaid vannak, ezeket milyen oldalról közelítve oldod meg?

Épp ugyanaz az előny, mint ami a hátrány is: az emocionális és a logikai megközelítés összegyúrását tartom a leghatékonyabb vezetési módszernek, de ennek kivitelezése sokszor iszonyú sok energiabefektetést követel meg. Sokáig nem voltam például tisztában vele, hogy jó-e az, ha a beosztottjaim a magánéleti sztorijaikat is megosztják velem, vagy hogy hogyan érhető el a tisztelet, az, amelyik már ellentmondást nem tűrő, mégsem jár félelemmel, vagy hogy melyik személyiséget hogy lehet a legjobban ösztönözni a hatékony munkára. Például amikor eldöntöttem, hogy valakitől meg kell válnunk a hatékonyság növelése érdekében, eléggé kikészültem, de attól még kitartottam a döntésem mellett és végigcsináltam a folyamatot – utána pedig megírtam az elbocsátott kollegának a tökéletes CV-t :)

Úgy gondolom, ha megtaláljuk, ki mivel motiválható, szinte mindenkinek lehet szárnyakat adni, amivel hasíthat, sikeres lehet, és elégedetten állhat fel a munkaidő végén. Mindenképp jó úton haladunk, hiszen hónapról hónapra növeljük a hatékonyságunkat, és még senki nem mondott fel :)

 

NETES HETES

1. Melyik oldalt nyitod meg reggel elsőként?

Kávézáshoz gmail, instagram, twitter, majd a reader és a hírek, mire beérek, le van csekkolva minden :)

2. Melyik honlapot zártad be legutóbb?

ytong-aruhaz.hu :)
3. Mit vettél utoljára a neten?

Táskát a Threadlessen.

4. Miért regisztráltál a Twitterre?

Mert kikövetelték a haverok :)

5. Utoljára miért unfollow-ztál?

Mert nem szeretem a negatív embereket.

6A following listád utolsó emberét miért kezdted el követni?

Pont @angelday-t követtem be újra, mert úgy döntöttem, hogy szórakoztató a timeline-ja :)

7. Melyik a kedvenc Twitter kliensed?

Desktopon természetesen Yamm!, telefonon Twitter for iPhone

Ki legyen a következő?

@eszement, mert a twitjeiből szinte semmit nem tudhatunk meg róla, pedig érdemes :)





Featuring Recent Posts Wordpress Widget development by YD