@verkutya (Ónodi Lóránt)

@verkutya Egy borsodi faluból származó eltévelyedett csillagász/űrhajós/biológus, aki bár előző életében zen mesterként szeretett volna újjászületni, informatikai tesztmérnökként sikerült, de ez sem szegte kedvét, hogy újra megpróbálja. Kávé hatására agy- és beszédtevékenysége környezetére káros mértékig fokozódik, mégis úgy érzi, írásban tudja magát igazán kifejezni. Egy hónapig könyvtárban is tartható, ilyenkor mozgásigénye szinte nullára csökken, de megfelelő mennyiségű tea és sci-fi készlet mellett a tartási idő akár a duplájára is növelhető.



Egy nem túl gyakori sportot, a sárkányhajózást űzöd. Hogy jött ez az életedbe?

Elég hirtelen. Tavaly kb. két hete voltam az új munkahelyemen, amikor a céges interwebre jött egy felhívás, hogy a sárkányhajó csapat erős létszámhiányban szenved, azonnal menjen mindenki evezni. Én meg úgy gondoltam, hogy ez egy elég jó lehetőség arra, hogy megismerkedjek pár emberrel, és egyébként is elég tohonya állapotban voltam, akkor gyakorlatilag már évek óta nem sportoltam rendszeresen. Ennek megfelelően szép hurkák kezdtek el kialakulni mindenhol, ahol egy rendes embernek nincsenek hurkái, és lassan már télen sem fáztam a felszedett zsírrétegtől, meg akár egy hónapig is kibírtam volna evés nélkül a tartalékaimból.

Úgyhogy elmentem az első alkalomra, amikor kb. 12 ember jelent meg rajtam kívül, plusz a másik – akkor már egy éve együtt evező – csapatból néhány fő. Beraktak minket közéjük, természetesen úgy, hogy az evezéstanulási folyamatot minél jobban felgyorsítsák, így egy profi ember került elém is és mögém is. Az előttem lévő embertől a mozgást kellett volna ellesnem, a mögöttem ülő pedig arra volt hivatott, hogy minden egyes evezőcsapás közben finoman sózzon a hátam közepére, hogy ugyan hajoljak már előre, mert nem karból, hanem hátból és derékból kellene húzni. Ez nagyjából másfél órán keresztül tartott, közben többször úgy éreztem, hogy eljött a vég, ki akarok szállni, az sem baj, ha valaki belelő a vízbe, mert még a hason lebegés is sokkal jobb ennél. A felsőtestemen nem volt olyan izom, amelyikről ne éreztem volna úgy, hogy ledarálták és visszatöltötték a helyére.

A meglepetés akkor ért, amikor megpróbáltam kiszállásnál felállni. Ha nem nyújtja felém a kezét az egyik csapattársam, akkor fejjel előre közelítettem volna meg a stéget, ugyanis a lábaim is annyira kikészültek a folyamatos kitámasztástól, hogy szinte combból nem is éreztem őket, viszont ezt már túl későn vettem észre. Persze nem túl okos módon azt gondoltam, nem leszünk annyira vizesek, így nem hoztam alsónadrágot és másik cipőt, a lábam szárán csendesen csordogáló patakok kíséretében sétáltam és buszoztam haza, bár akkor azon kívül, hogy még élek, semmi sem jutott el a tudatomig.

A második alkalom már kevésbé volt megterhelő, akkor összejött annyi ember, hogy egy teljes hajót sikerült megtölteni kezdőkkel, így annyira nem volt durva az edzés, de másnap megint csak gurulva sikerült kikászálódni reggel az ágyból, és háromszor meggondoltam, mikor és miért indulok el, mert a felállás is igen komoly erőfeszítést igényelt.

A céges csapat a budapesti verseny után – mire tulajdonképpen összeállt és sajnos csak negyedik helyezést szerzett – eléggé feloszlott, kb. 3 ember maradt meg a csapat kötelékében, és jár még most is edzésre. Ami miatt én maradtam akkor, az az evezés agytakarító hatása. Abban a 1,5-2 órában nem nagyon tudsz másra koncentrálni, mint a ritmusra meg arra, hogy minél gyorsabban minél több levegőt vegyél. Edzés végére az összes aznapi probléma kitörlődött és nagyon jókat tudtam utána aludni is.

Egy-két évnél tovább nem laksz egy helyen. Miből fakad nálad ez a gyakori lakásváltás?

Ezen mostanában sokat gondolkodtam, összesen kilencszer költöztem, amióta nem otthon lakom, de csak az utóbbi 3 évben sikerült sűrűbbre. Mindig több oka volt a költözésnek, de ami közös volt mindben, hogy nem úgy alakult az életem, ahogy azt abban a pillanatban vártam, amikor a költözés mellett döntöttem.

Ha párkapcsolatról beszélünk, könnyen összeköltözős típus vagy?

Korábban az voltam, de az elmúlt három év tapasztalatai azt mutatják, hogy jobb egy kicsit várni és nem hagyni, hogy a kezdeti lelkesedés befolyásolja az ember ítélőképességét.

Mi a leglényegesebb különbség a kezdeti lelkesedés és a valóság között? Mivel nem számol az ember?

Ami az elején jelentéktelen, de zavaró apróságnak tűnik, arról együtt lakva kiderülhet, hogy egyáltalán nem olyan jelentéktelen apróság és hosszú távon elviselhetetlen, viszont annyira része a másik személyiségének, hogy anélkül már nem az az ember, akibe beleszerettél. Egy kapcsolat elején eléggé befolyásolnak az érzelmeim, és bár tudom, hogy mik azok az apróságok, amiket hosszú távú együttélésnél nem tudok elviselni, általában adok egy esélyt, hogy máshogy alakulhassanak a dolgok.

Szerinted szükséges egymáshoz idomulni ahhoz, hogy működjön egy kapcsolat?

Mindenképpen idomulni kell, mindkét félnek meg kell tanulni, mik azok a dolgok, amikkel fájdalmat vagy örömet okoznak, és meg kell tanulni “megérezni”, hogy épp milyen hangulatban van a másik. Szerintem erre a legjobb leírás a “sündisznó dilemma“, annyival kiegészítve, hogy egy jól működő kapcsolat esetén eljön az az idő, amikorra a két fél annyira összecsiszolódik, hogy – ritka kivételektől eltekintve – el tudja kerülni, hogy a saját tüskéi megszúrják a másikat, és azt is, hogy a másik tüskéit elkerülje, de ez mindenképpen kölcsönös kell hogy legyen. A kapcsolat elején viszont nem szabad elfelejteni, hogy a másik nem bántani akar, egyszerűen csak “ügyetlen”. Elméletben persze el tudok képzelni olyan kapcsolatot, ahol a két fél annyira összeillik, hogy az elejétől pontosan tudják ezeket a dolgokat, ott viszont el kell jutni addig a pontig, hogy az ember annyira megbízzon magában, hogy kételkedés nélkül tudjon cselekedni.

Bár konfliktuskerülőnek tartod magad, szeretsz vitatkozni, viszont azt mondod, Magyarországon nincs vitakultúra. Szerinted miért?

Csak a saját tapasztalataim alapján tudok erre a kérdésre válaszolni. Szerintem az én generációmnál ez az oktatási rendszer hiányosságaira vezethető vissza, ami azóta nagyon sokszor változott, de amennyire tudom, a lényeg sajnos nem. Az általános- és középiskolában a humán tárgyaknál főleg a lexikális tudásra koncentráltak, hogy a lehető legtöbb dolgot a lehető leggyorsabban tömjék a fejünkbe. Nagyon ritkán került sor arra, hogy az adatok közötti összefüggéseket megbeszéljük, és a számonkérések során is évszámokat, eseményeket, neveket vártak vissza, nagyon ritkán kaptunk olyan kérdéseket, amikor az adatokból valamilyen következtetést kellett levonni vagy saját véleményt kellett kialakítani egy-egy történelmi eseményről vagy személyről.

Egy másik ok, hogy az emberek sem általános, sem középiskolában nem kaptak soha olyan feladatot, hogy alakítsanak ki egy álláspontot valamilyen kérdésben és utána védjék meg. Soha nem kellett bizonyítani azt, hogy amit én gondolok, az helyes. Soha nem kaptunk olyan feladatot sem, amit csoportban kellett volna megoldani, így szintén elveszett egy lehetőség arra, hogy az ember megtanulja, hogyan lehet olyan keretek között elmondania a véleményét, amit a többi ember megért és elfogad, és hogyan lehet meggyőzni másokat vagy hogyan lehet elfogadni mások álláspontját, ha megfelelőnek érezzük az érvelését.

Szerintem az ilyen tapasztalatok hiánya vezet oda, hogy a vitatkozó feleknél elég gyorsan elfogynak az érvek és hamar átfordulnak a viták személyeskedésekbe. Előbb-utóbb eldurran az agya valakinek, aztán olyan dolgokat vágnak egymáshoz, ami higgadtan meg sem fordulna a fejükben. Ráadásul nagyon sok ember veszi a személye elleni támadásnak, ha valaki nem osztja az ő véleményüket, és nem enged belőle egy hajszálnyit sem, még akkor sem, ha már eljutott odáig a saját fejében, hogy nem neki van igaza. Mert azt, hogy engedjen, egyfajta vereségként éli meg. Ami nekem még nagyon hiányzott, az a logika és a filozófia megfelelő tanítása. Nálunk logika egyáltalán nem volt, a filozófia órák pedig abból álltak, hogy egy ember felolvasta a könyvet, a következő figyelt, hogy honnan kell folytatnia, a többiek pedig aludtak.

Nem gondolom, hogy egy vita végén az egyik félnek le kéne nyomnia a másikat, szerintem már az is nagyon nagy eredmény, ha a két fél megérti a másik álláspontját és megértik a másik véleménye mögötti okokat. (Coelho után szabadon)

A Twitteren is ritka az a nap, amikor valaki nem reagálja túl a dolgokat. 140 karakter pedig igencsak kevés az érveléshez. Te hogy állsz a napi flémekhez?

Régebben aktívabban vettem részt bennük, volt úgy, hogy épp én voltam az, akinek eldurrant az agya, és mire lehiggadtam, már nagyon bántam, amit közben leírtam. Mostanában inkább próbálom távol tartani magam, ez többé-kevésbé sikerül is. 140 karakter az érveléshez nagyon kevés, de ahhoz tökéletesen elég, hogy belegyalogoljunk a másik lelkivilágába, néha akkor is, ha nagyon gondosan megválogatjuk, mi kerüljön abba a 140 karakterbe.

Ti, akik így egy “bandában” vagytok, gyakran csekkoltok be egyszerre, mindig látjuk az aktuális bulit a Twitteren is. Milyen ez a csapat?

Olyan, hogy ha küldesz egy üzenetet bárkinek, hogy épp nagyon magad alatt vagy, mert kidobott a csajod/pasid, három óra múlva már meg van szervezve másnapra a komplett szakítós bulid. Tudjuk, hol van egymás tyúkszeme és nem ugrálunk rajta a kelleténél jobban, mindig van valaki, aki “észhez tud téríteni”, ha épp arra van szükséged, és együtt örül veled, ha épp örülsz. Azért működik az egész, mert tudjuk, hogy a többiektől jövő kritika építő, akkor is, ha abban a pillanatban sértőnek érezzük, “mert tudjuk, hogy a másik se hülyegyerek, és hogy biztosan szeret”. (nagyonnevet)

Állítólag minden könyvet elolvasol, ami az utadba kerül. Utoljára melyik volt rád nagy hatással?

Az Időutazó felesége. Előbb láttam a könyvből készült filmet, aztán véletlenül bukkantam a reptéren a könyvre, és így lett olvasnivalóm, amikor a hó miatt lekéstem a csatlakozást.

Három dolog fogott meg nagyon, ezek közül az egyik az időutazás. A könyvben elég gyakoriak az ugrások az idősíkok között, emellett a történetet hol az egyik, hogy a másik főszereplő szemével látjuk, így nagyon oda kell figyelni olvasás közben, ha nem akarjuk elveszíteni a fonalat. Ugyanakkor ez nagyon sok pluszt is ad, nagyon érzékletessé teszi, hogy mennyire másképp láthatják az emberek a világot.

Magának az időutazásnak a koncepciója is nagyon érdekes. A legtöbben azért szeretnének visszautazni a múltba, hogy változtassanak rajta, azonban itt szó sincs erről, mivel minden olyan esemény, amit már átélt valaki, megváltoztathatatlanná, a múlt részévé válik. Az idővonal az egyes szereplők számára külön-külön teljesen lineáris, azonban egy másik szereplő szemszögéből nézve a múlt akár a jövő is lehet. Az ok-okozati összefüggések sem a megszokottak, már két eseményről sem tudjuk néha eldönteni, hogy melyik volt az ok és melyik az okozat, mert egyik sem létezik a másik léte nélkül, így tulajdonképpen a lineáris idővonal a szemünk láttára változik Möbius-szalaggá.

Ami szintén nagy hatással volt rám, az a könyv érzelmi mélysége, és az, hogy mennyire könnyen tudtam azonosulni a szereplők érzéseivel. Bár rengeteg olyan része van a könyvnek, ahol a negatív érzések túlsúlyban vannak, az összkép pozitív.  Pont ezek miatt lesz számomra hihető, és kerüli el azt, hogy rózsaszín cukormázas, a valóságtól elrugaszkodott történetté váljon.

A harmadik dolog a könyv romantikus oldala, amelyik arról mesél, hogy két ember egymás iránt érzett szerelme hogyan vezeti végig őket az életükön és hogyan válnak a másik segítségével egymás ideális társává. A regény egyik legfontosabb mondanivalója számomra, hogy néha nagyon sokat kell várni és sok fájdalmas dolgot kell megtapasztalnunk, amíg eljön az a pillanat, amikor maradéktalanul boldognak érezzük magunkat, de a várakozás és a tapasztalatok tesznek azzá az emberré, aki abban a pillanatban már boldog tud lenni.

NETES HETES

1. Melyik oldalt nyitod meg reggel elsőként?

Gmail

2. Melyik honlapot zártad be legutóbb?

TEJÚT Iskola és Ifjúságnevelő Alapítvány

3. Mit vettél utoljára a neten?
Watchmen-t a bookdepository-ról.

4. Miért regisztráltál a Twitterre?

Valamelyik tech híroldalon olvastam a Twitterről, és erősen szkeptikus voltam, hogy 140 karakterből bármi értelmeset ki lehet-e hozni.

5. Utoljára miért unfollow-ztál?

Mert panaszfalnak használta az illető a Twittert.

6A following listád utolsó emberét miért kezdted el követni?

@lan_dana volt, kaptam tőle egy üzenetet tumblren, és kíváncsi voltam, mit csinál a Twitteren.

7. Melyik a kedvenc Twitter kliensed?

A Tweetbot a leginkább kézre álló kliens számomra, mert van hangja, meg kék-sárga az ikonja.

Ki legyen a következő?

Minden Profilok interjúból megtudsz olyat, amire több év alatt sem derülne fény a Twitteren, így elég nehéz a döntés… @orsolyka-t javaslom.





Featuring Recent Posts Wordpress Widget development by YD