@Ildiki (Máté Ildikó)

@Ildiki / ganocenter.eu

Először akkor figyeltem fel rá, amikor kommentet írt egy bejegyzésemhez. Végtelenül hiteles és felemelő volt minden szava. Később a Twitteren találkoztunk, ahol a 140 karakterekbe is annyi életet lehelt, hogy lehetetlen volt nem észrevenni.

“Szenvedéllyel beszélni csak az igazán jó kávéról lehet. A többi futó kaland.”

Sokszor menekültem a mesékhez, mert gyógyítottak. De hiába volt szimpatikus a rút kiskacsa elmélete, mert néha magam is elhittem, hogy nem a megfelelő családba születtem, és belőlem is gyönyörű hattyú lesz egyszer… De mi van akkor, ha én abban a történetben nem a kiskacsa vagyok, hanem a kacsamama, egy másik hattyú, vagy akár a víz, ami tükörré változva megmutatja az igazi valónkat?!

Életem első 25 évét hihetetlenül élveztem! Bármennyi nehézségben is volt részem, nem nyomott a felelősség súlya. Megtanultam, ki vagyok és honnan jöttem. A második (majdnem) 25 – ha lehet – még izgalmasabb volt. Kőkemény leckék az élet iskolájában. Jártam a félelmek sötét országútján… Máskor szinte vakított a fény…

"37 éves koromban nem volt mobilom és nem tudtam, mi az az internet."

Ráébredtem, hogy tulajdonképpen elértem kislánykori céljaimat. Békés, boldog családom van: ugyanazt a férfit szeretem, akit 36 évvel ezelőtt Zánkán megismertem. Nagyobbik fiunk, Bence, világhírű természetfotós, Soma pedig a legkisebb királyfi, éppen szerencsét próbál a nagyvilágban. De a munkám, amiért több mint 20 évig rajongtam, elveszítette a varázsát. Én nem akartam az enyémet elveszíteni, ezért új utakat kerestem. Valahányszor a külvilágra figyeltem, elhallgattak a belső hangok. Valahányszor tetszeni akartam, elbuktam a megfelelni akarásban.

Augusztusban megkezdtem a 3. huszonötöt… most már ideje elengednem azokat a régi beidegződéseket, amik eddig fogva tartottak: a „nem tudom”, a „félek”, a „meg akarok felelni”, a „pénz nem boldogít” és társai már nem a barátaim. Már egy ideje látom a pillangó-énemet a hernyóban.

Semmit nem bántam meg, semmit nem veszítettem. Visszanézve: az egész életem, minden döntésem tanulság volt. Persze… ha én is újra kezdhetném, sok mindent másként tennék. (Még) többet nevetnék, táncolnék, énekelnék, őszintén szeretnék, minden igyekezetemmel önmagam lennék… és tanulnék, tanulnék, tanulnék. Nyelveket, más értékeket, szeretni önmagam és magamon keresztül a világot, megnyílni és befogadni, megtapasztalni a bizalmat. Tanulni sírást és nevetést, felszabadítani az elfojtott vágyakat, rácsodálkozni a (múló) pillanatra.

Lassan kisimulnak a hernyóbábból kiszabadult, gyűrött lepkeszárnyaim. Van egy új szerelmem: egy kávé, amit lehet imádni, amiről lehet szenvedéllyel mesélni! Vágytam a sikerre, mégis meglepett, hogy a szombati „gyémánt” előadásom után nagyon sokan gratuláltak. Azt mondták, megérintettem a lelküket. Magamról meséltem, főleg a bukásaimról, de a bukásokban mindig fölsejlő tanulságokról. Az a legnagyszerűbb az elismerésben, hogy én is büszke vagyok arra, akivé közben lettem. Most hasonlítok legjobban arra, aki mindig is szerettem volna lenni.

A fiaiddal mindig ilyen jó volt a kapcsolatod?

Jaj, dehogyis! Én is kiabáltam velük időnként, hogy pakoljanak össze, mint minden rendes anyuka. Az én fiaimnak is volt az óvodás korral kezdődő és a kamaszkorig tartó dackorszaka, amit mindaddig nehezen éltünk meg, amíg meg nem tanultuk egymást. Amíg nem mértük fel, hogy mennyi a mi életünk és a mi felelősségünk, és mennyi az övék.

És hogy látod, mennyi a szülő felelőssége?

Szülőnek lenni édes teher: a legveszélyesebb extrémsport, harcművészet, gyönyörű tánc, 24 órás szolgálat… és hogy mi minden ezen kívül, azt mindenki a saját bőrén érzi. Ha csak az egyik lenne ezek közül, abba se ugranánk bele képzettség nélkül. A szülő felelősségét abban látom, hogy tanulja, ismerje meg önmagát minél jobban. Ha éljük, érezzük a lehetőségeinket és korlátainkat, ha tisztában vagyunk a saját képességeinkkel, akkor a gyerek tanulótársunk, játszópajtásunk lesz. Egységben lenni önmagammal és ráhangolódni a gyerekemre… felelősséggel.

A fiúk hogyan állnak egymás sikereihez? Van rivalizálás?

Szívesen visszakérdeznék most, hogy a kérdésben mit jelent a siker és mit a rivalizálás. A mi családunk mércéje szerint a siker a „jól érzem magam a bőrömben”: azonos vagyok magammal, olyan vagyok, amilyen lenni szeretnék és azt csinálom, amit szeretek. Az alapvető értékeink (szeretet, önállóság, igényesség) azonosak, de a részleteket tekintve mind a négyen különbözőek vagyunk. Különböző utakon jutunk el az önazonossághoz és az önmegvalósításhoz. Pontosan tudjuk, melyikünk mire képes, ebben támogatjuk, de csak a háttérből, hogy ne csak a saját sikereit élje meg, hanem tanuljon az esetleges kudarcokból is. Hogy tudna versenyezni egy hal a skorpióval vagy az oroszlánnal?! Milyen versenyszámban? Mi értelme lenne?! Mindenki másban jó.

Ezért is nem külön kategória nálunk a siker. Az életünk része, mert az önazonosságot jelenti. Bence lett 2010-ben „Az év természetfotósa” a magyar és a világpályázaton is. Így nyilatkozott erről: „Ez a díj nem azt jelenti, hogy én vagyok a világon a legjobb természetfotós. Csupán annyit jelent, hogy ebben az évben a zsűri az én munkámat ismerte el a legjobban.”

Azt viszonylag hamar fölismertük, hogy a gyerekeink erősségeire koncentráljunk. Bencét egy fotós barátja arra intette: „Vigyázz, nehogy a tanulás a fotózás rovására menjen!” Ezt maximálisan be is tartotta.

“A félelem legyőzése kis halál… de érdemes „meghalni”, ha ÉLNI akarunk.”

Somának hihetetlenül magas szintű az érzelmi intelligenciája, végtelenül elfogadó. Ezt írja a blogjában: „Szeretnék megismerni különböző kultúrákat, különböző látásmódokat. Szeretném, ha az emberek tisztelni tudnák, és nem elítélni egymást eltérő hitvallásuk miatt. Teljesen mindegy, hogy valaki fekete, fehér, mesztic, muzulmán, keresztény, zsidó, meleg, jobboldali, baloldali, magas, alacsony, közepes… A lényeg az, hogy hagyjuk a másikat aszerint élni, amiben hisz, és nem rákényszeríteni őt a saját akaratunkra. Egyszerűen csak annyit kell megérteni, hogy ő más, mint amilyen te vagy. Te fehér vagy, ő fekete. Neked az eszed vág, neki a szíve tiszta. Te a csendet szereted, ő a nyüzsgést. Te precízen dolgozol, ő inkább gyorsan. Te őt szereted, ő pedig téged…”

Szükségük van rád a mindennapokban? Mondjuk ahhoz, hogy otthon érezzék magukat a világ végén… Soma a héten egy szerencsés kimenetelű autóbalesetet szenvedett. Nem lehet könnyű sok ezer kilométerről megölelni.

Természetesen szükségünk van egymásra. Nem is annyira a túlélés miatt, sokkal inkább azért, mert értékes az idő, amit együtt tölthetünk. Megosztjuk egymással, amit meg akarunk osztani. Csak úgy! Mert érezzük a másikban, hogy egyenrangú partner, aki nem vár dicséretet és nem kér kioktatást. Lelki támasz, ha szükség van rá… de bárhol is járnak a világban, a saját lelkükben vannak igazán otthon.

Soma negyedik éve él Spanyolországban. Évente kétszer-háromszor találkozunk, ennek ellenére szoros a kapcsolatunk. Részesei vagyunk az útkeresésének, a vívódásainak, a szerelmi bánatainak, és most a baleset utáni újrakezdésnek. A fülemben csengenek egy repülőtéri búcsúzásának a szavai: „Köszönöm, hogy ilyen szüleim vagytok! Én is olyan felnőtt szeretnék lenni, mint amilyenek ti vagytok.” Tavaly karácsonykor ezt írta: „Hálás vagyok amiért és ahogyan felneveltetek. Nagyon szeretlek titeket.” Büszkeséggel töltenek el ezek a mondatok, és mosolygok, amikor újra meg újra elolvasom. Mert tudom, hogy ez elsősorban nem a mi dicséretünk. Ez azt jelenti, hogy jó úton jár, aki írta. Látja, hogy milyen szeretne lenni. Önmagát látja jónak.

„Kisfiam” – „Kisanyám”

Egyébként a mindennapokban – ha ragaszkodnánk az arányokhoz – 9:1-re a kudarcok vezetnek. Csakhogy nálunk egy „siker” képes fölülírni kilenc bukást! Ez a gondolkodásmód tesz magabiztossá, ennek köszönhetően vagyunk képesek átfesteni a fájdalmas múltat, ennek a segítségével színezzük ki a szürke hétköznapokat. Néha azt gondolom, nekem nagyobb szükségem van rájuk, mint fordítva. Négy évvel ezelőtt – az akkor 21 éves! – Bence fogalmazta meg azt, hogy „anya nem mehet többet az iskolába”. Látták, hogy szenvedek, de érezték az erőt is bennem, hogy képes leszek váltani.

A környezetedtől kaptál bírálatokat gyereknevelés ügyben?

A barátainknak tetszett, hogy kezdettől önállóságra szoktattuk a gyerekeinket (és azokat, akik a mi osztályunkba jártak), ők sokszor kértek és adtak tanácsot. A kollégák és a távolabbi rokonok, ismerősök azt mondogatták, hogy szerencsénk van, amiért ilyenek a gyerekeink. A legtöbb bírálatot saját magamtól kaptam. Maximalista voltam/vagyok, mindent nagyon jól szerettem volna csinálni. Éreztem, hogy az lenne a legjobb, ami a gyerekeknek jó, de ezt nem sikerült maradéktalanul megvalósítanom. Inkább segítséget kaptam, mint kritikát. Akkor még szinte mindenki pedagógus volt a családunkban, igazi jó pedagógus. Anyósom és a férjem ösztönösen jól neveltek. Anyukám és én inkább tanultuk a „szakmát”. Az jelentette a legnagyobb konfliktust, ha a saját lelkemben volt vihar: éreztem, hogy nem jó, amit csinálok, de nem voltak meg hozzá a módszereim. Majd’ 30 évig (amíg tanítottam) jártam tréningekre, tanfolyamokra, és még most se vagyok kész…

Talán az igazi siker az, amikor belül azt érzed, hogy ez már mindig így marad. Hogy megszűnik az a belső félelem, ami korábbi sikereknél fel-fel tűnt, csak a tökéletes magabiztosság van, hogy ez az utad.

"Tíz nekifutásból az egyetlen sikeres fölér egy szárnyalással!"

Merészen fogalmazol és érdekesen közelíted meg a sikert. Valami hasonlót érzek, de a „tökéletes” jelzőt még mindig óvatosan használom. Tudom, hogy ez most az én utam. Jól érzem magam, élvezem az életet, a szabadságomat. A szabadság nálam éppen azt jelenti, hogy szembe mertem nézni a démonjaimmal, és ma már lényegesen kevesebb félelmet cipelek a batyumban, mint régebben. A cselekvés öröméért vágok bele új dolgokba (angol tanulás, marketing, internet), nem a visszaigazolásért.

Azt mondod, hogy félelem, ami kíséri a sikert? Azt hiszem, ez lesz a következő házi feladatom. Sokan érzik rajtam a magabiztosságot, remény ébred bennük a váltásra, újrakezdésre. Követni akarnak, tanácsokat kérnek, elfogadnak vezetőjüknek. Inkább az bizonytalanít el, hogy nem tudom, elég érett vagyok-e már erre. Az esetleges bukástól nem félek. Szédítő mélységekben jártam, de hagytam meghalni azt az illúziót, amit 46 évig építgettem mások elvárásának a tégláiból, gondosan színezgettem, lakályossá tettem… de szűk lett a tér és elfogyott a levegő. Meg se próbáltam elmenekülni. Belementem, megszenvedtem, de gyógyszer és gyógykezelés nélkül itt vagyok. Köszönöm, jól vagyok! Erős családi háttér és szeretetteljes kapcsolatok kellettek hozzá. Olyan társ és barátok, barátnők, akik nem hagytak egyedül, de békén hagytak. Ugye érted a különbséget?

Nem szédít a siker, és egyáltalán nem érzem azt, hogy ez mindig így marad/maradhat. Megtaláltam a belső békémet, úgy szoktam fogalmazni: nekem belülről süt a nap. De nem akarom fogva tartani ezt az állapotot. Várom és keresem a kihívásokat, hosszú a „bakancslistám”.

Mesélj, mik vannak a bakancslistádon?

Nem szeretem a több pontból álló listákat, a 3. pont után általában elveszítem a fonalat. Az én „listám” egy érzésekből, gondolatokból, esetenként tárgyakból összegyúrt, gomolygó felhőhöz hasonlít a legjobban, és állandóan változik. Ma azt gondolom, hogy kimennék egy fél évre Máltára angolt tanulni… két hét múlva megfeledkezem róla, aztán már nem is akarom annyira… de pár nap elteltével rám mosolyog egy prospektus. Ha ez a vágy a bakancslistám előkelő helyén lenne, belelapoznék a katalógusba, rácuppannék a netre, átcsoportosítanám a napi betevőt… szóval mindent megtennék azért, hogy kipipálhassam ezt a tételt.

A tárgyakkal, birtoklással kapcsolatos kívánságokat viszonylag könnyű beragasztgatni egy füzetbe. Tettem is néhány lépést a cél érdekében. Viszont ezeknek se tulajdonítok túl nagy jelentőséget: nem színezem, nem simogatom, nem rendelek hozzájuk határidőt. Talán így könnyebben lemondok róluk, ha mégse lehetnek az enyémek. Vagy így óvom magam a bűntudattól? Lehet. Néhány kívánságot csak körülírni tudok: jó vezetővé válni, elfogadni a sikert. Még magam se tudom, hogy ezek – nekem – mit jelentenek. Majd menetközben érlelődik, kialakul.

Itt motoszkál a fejemben ez a „tökéletes magabiztosság” kifejezés. Azt hiszem, olyankor érzem ezt, amikor tisztában vagyok vele, hogy mit akarok, és amit akarok, azt tényleg akarom-e (akkor teszek is érte), vagy csak szeretném akarni. Ha ez a tökéletes magabiztosság áthatná a mindennapjaimat, akkor tudnék igazán a Mostban élni. Lennének ugyan céljaim, de nem csak azoknak élnék. Élvezném az életem, úgy, ahogy van. Hiszen már most is így élek! Lehet, hogy tökéletesen magabiztos vagyok? ;)

Hogy érzed magad a fiatalok között a Twitteren?

Több mint tíz évig tartottam mentálhigiénés foglalkozásokat kamaszoknak. Rendesen meggyötörtük egymást, de a lelki kihívások mindig vonzottak. Ha nem élvezném, rég nem lennék itt! Néha úgy élem meg, mint a sünök hideg téli éjszakákon: közelebb bújunk egymáshoz, hogy érezzük a másik testmelegét… aztán amikor a másik tüskéi szúrni kezdenek, ismét külön utakon kezdünk járni. Az érdeklődés egyébként nem korfüggő. Nem tudjuk egymásról, ki hány éves. Ha úgy adódik, el szoktam árulni, hogy elmúltam 50. Engem már nem fenyeget az a „veszély”, hogy anyukám olvassa a twitjeimet.

“Az emberek nem akarják hallani az őszintét. Ezért mondj nekik sokkal jobbat! Hátha elhiszik, és megpróbálnak aszerint élni. Jobbat mondj az őszinténél! Még az is lehet, hogy az az igaz!”

A férjed szintén aktív a közösségi médiában?

Ő is aktív a közösségi életben, de inkább offline, mint a neten. Nincs ideje a közösségi oldalakra, élőben építi a közösséget: ő a falunk polgármestere. 1500 lakost választott barátjának, akik egyre inkább visszakövetik. Itt nincs helye az unfollownak, holnap is szembe kell nézni a boltossal, a pékkel, a postással. Az ő döntéseinek komolyabb súlya van, mint az én kis játékomnak. Most pedig szó szerint állja a sarat: a belvizes időkben is meg kell őriznie a józan ítélőképességét, higgadtságát.

Épp a napokban kérdezte meg tőlem valaki: “Te egész nap a gép előtt ülsz és nem is mész emberek közé?” Tényleg, akkor én most hol vagyok?

NETES HETES

1. Melyik oldalt nyitod meg reggel elsőként?

Természetesen a céges honlapom belső információs rendszerét.

2. Melyik honlapot zártad be legutóbb?

Az utolsó netes pillantás mindig a DXN-es intranet.

3. Mit vettél utoljára a neten?

Repülőjegyet Madridba.

4. Miért regisztráltál a Twitterre?

Egy bejegyzésedben te biztattál erre. Azért jöttem ide, hogy megszerettessem veletek a kávémat. Adni szerettem volna. Ehelyett kaptam. Sokkal többet, mint gondoltam. Köszönöm!

5. Utoljára miért unfollow-ztál?

Nehezen viselem az öncélú káromkodást, a nagyvilági üzenőfalra fröcskölt közönséges szóhasználatot.

6A following listád utolsó emberét miért kezdted el követni?

@vidaagi-t már többször is követtem. Most vettem észre, hogy megint nem volt rajta a listámon.

7. Melyik a kedvenc Twitter kliensed?

A Yamm!-ot használom.

Ki legyen a következő?

@_VVega_ (Schelhammer László). Igazi jelenség! Hétköznapi szuper(száj)hős (bocs, Lackó!). Egyidős a „kisebbik” fiammal.




Featuring Recent Posts Wordpress Widget development by YD