@mandulaszemu (Gonda Regina)

@mandulaszemu / differentissexyA fotókat Polgár Emese készítette.

Akárcsak a szüleit, őt is világ életében lenyűgözte a természet. Gyerekkorában állatorvos, később emberi jogi harcos akart lenni, aztán – ahogy ő fogalmaz – hosszú időre elveszítette az Én-jét. Néhány éve azonban a barátok, tanárok, volt szerelmek, volt kollégák, és utolsó lökésként az El Camino segítségével újra megtalálta önmagát.

Miért vágytál erre az útra?

Kezdjük ott, hogy először nem erre az útra vágytam (vagyis vágytunk). Van nekem egy legjobb barátnőm, aki hasonlóan szabad lelkű, mint én, vele határoztuk el, hogy háromévente elmegyünk valami hosszabb útra. Egyrészt azért, mert a világ tele van csodaszép és érdekes helyekkel, emberekkel, ételekkel…, másrészt azért, mert időnként az embernek muszáj kilépnie a saját életéből, hogy lássa, merre halad. Eredetileg Kínát céloztuk meg, mert bár nem vagyunk buddhisták, mindkettőnkhöz közel állnak a buddhista értékek. Aztán rájöttünk, hogy 1 hónap kínai csavargásra nincs elég pénzünk, szóval egy közelebbi úti célt kerestünk. Az, hogy végül kinek volt az ötlete az El Camino, már nem tudom, de talán nem is számít. Szóval a Camino csak egy mentőötlet volt, hogy mégis menjünk valamerre.

Alapvetően spirituális léleknek vallom magam, azaz van hitem (bár vallásom nincs), de mégsem úgy indultam neki az útnak, hogy majd megvilágosodom a végére, mivel a katolikus vallás távol áll tőlem (inkább csak világot akartam látni és maga a fizikai kihívás is vonzott). Azt gondolom, ez a csoda így is, úgy is utoléri az embert egy ilyen úton, ami abból adódik, hogy valóban kiszakad a hétköznapokból, teljesen más ritmusban él egy hónapig, hihetetlenül leegyszerűsödik és lelassul körülötte minden, teljesen más élményekkel, más kihívásokkal (fizikai fájdalmakkal), más emberekkel találkozik.

A zarándoklat önmagában azért volt csodálatos, mert mindennap máshol voltunk, és bár mindennap szinte ugyanazt csináltuk, minden egyes nap kaptunk valami felejthetetlent az úttól. Sokat nevettünk azon a barátnőmmel, hogy ha megkérdezik, mit csináltunk egy hónapig, össze tudjuk foglalni 8 szóval: felkeltünk, mentünk, pihentünk, mentünk, megérkeztünk, ettünk, beszélgettünk, aludtunk. És mégis minden egyes nappal többek lettünk, amit persze elmesélni elég nehéz.

Például életemben összesen nem voltam annyit templomban, mint ott. És misén is részt vettem (a barátnőm súgta, hogy mikor mit kell csinálni :)), imádkoztam, beszélgettem Istennel (bár én őt nem így hívom, de azért egy templomban mégiscsak ez a neve), vagy sokszor csak meditáltam a templomban. Hiszem, hogy amikor az ember Istennel beszélget, akkor tulajdonképpen önmagával beszélget, csak ilyenkor sokkal őszintébb önmagához.

Én Shirley MacLaine könyvét olvastam az El Caminoról. Abban azt írta, hogy még a saját cipődet is óriási tehernek érzed egy idő után, szóval a lehető legkevesebb cuccot kell vinni. Ehhez képest a fotóidon úgy láttam, ti szépen fel voltatok pakolva.

Igen, elvileg az a „szabály”, hogy a saját testsúlyod 10 százalékánál többet nem szabad vinned. De ezt nekünk szinte lehetetlen lett volna teljesíteni, mert akkor nekem például csak 6 kiló lehetett volna a hátizsákom. Persze utólag már okosabban pakoltunk volna, vittünk felesleges cuccokat, amiket útközben szépen ott is hagytunk a zarándokszállásokon, hátha másnak épp arra van szüksége (ezen az úton ez szokás). Az én hátizsákom víz nélkül volt kb. 10 kiló és ez tényleg nehéz volt, meg is szenvedték az ízületeink ezt az utat rendesen. De azt gondolom, talán 1 kilóval tudtam volna könnyebbé tenni, ha okosabban pakolok. Voltak cuccok, amiket muszáj volt vinni. Például előre elterveztük (és végül így is alakult), hogy legalább az út végén (Santiago de Compostela hivatalos végállomás után, Finisterre-n) kint alszunk az óceánparton. Útközben is aludtunk szabad ég alatt, így szükségünk volt komolyabb hálózsákra és melegebb ruhákra is. De a legkedvesebb zarándoktársam, egy baszk férfi, David csak egy 6 kilós hátizsákkal jött (igaz, ő nem aludt szabad ég alatt), és ő mondta mindig azzal a kb. 10 szóval, amit tudott angolul, hogy túl nehéz a zsákunk, pakoljunk ki belőle. Az ő jelmondata volt, amit azóta is igyekszem megfogadni: Things out, sentiments in!

Mi történik akkor, ha valaki félúton feladja vagy annyira megsérül, hogy nem tudja tovább folytatni az utat?

Igazából nem történik semmi különös. Ezt mindenkinek saját magában kell elrendeznie. Az úton nagyon meg lehet sérülni, ez tény. Két típusú sérülés van: az egyik a vízhólyag (ebből láttunk hihetetlenül durvákat, szóval teljesen átértékelődött a véleményünk az „otthoni” vízhólyagokról), amik könnyen elfertőződhetnek. A másik pedig az izom és ízületi fájdalmak. Na, ebből viszont kijutott nekünk is rendesen. A barátnőmnek valószínűleg csonthártyagyulladása volt szinte végig az egész úton az egyik lábszárában, nekem meg mindkét Achilles-ínam begyulladt. Szóval volt kb. másfél hét, amikor szó szerint felváltva sírtunk. Aztán egyszer betértünk egy kis templomba (a hűvös levegő jólesik a gyulladt testrészeknek) és megkérdeztük Istent, hogy mi a szándéka velünk. Sosem hittem előtte, hogy ilyet fogok csinálni, de akkor az ő kezébe adtam magam. És amikor ez megtörtént, mindketten elengedtük az aggódást. A fájdalom persze megmaradt még egy darabig, de már nem érdekelt minket (persze vettünk turista botot, meg szedtünk gyulladáscsökkentőt). Elfogadtuk, hogy így megyünk végig, és azt hiszem, onnantól kezdve léptünk át lelkileg is egy másik szintre.

Nem akarok nagyon belemenni a technikai részletekbe, de a zarándoklat úgy kezdődik, hogy kapsz egy Credentialt, ami tulajdonképpen egy útlevélszerűség. Ebbe kapunk pecsétet minden zarándokszálláson, ahol alszunk. Így a következő zarándokszálláson a hospitalero látja, hogy honnan jöttél, hány kilométert tettél meg. Ez azért fontos, mert vannak helyek, ahol kevés az ágy, így kénytelenek szelektálni, és aki csak mondjuk 10 km-t tett meg, nem biztos, hogy kap szállást, mert fenntartják olyan valakinek, aki messzebbről jött. Több helyen azt sem nézik jó szemmel, ha mondjuk 50-60 km-ről jöttek, mert az nehezen hihető, hogy mondjuk ennyit gyalogoltál egy nap. Persze ez a biciklis zarándokokra nem vonatkozik. De vannak esetek, amikor elfogadhatónak tartják azt, hogy mondjuk átbuszozol, vagy áttaxizol egy szakaszt, ha mondjunk annyira fáj a lábad, vagy egyéb betegséged van (egyszer mi is kénytelenek voltunk buszozni), vagy akár nagyobb szállásokon ott maradhatsz két-három éjszakát is kivételesen (mert az az alapszabály, hogy mindenhol csak 1 éjszakát tölthetsz, hogy helyet adj a többi zarándoknak).

Ha valahova nem engednek be, akkor persze még mindig lehetőséged van továbbmenni a következő településre, vagy megszállni egy drágább magánszálláson, esetleg szabad ég alatt aludni (nyáron ez általában nem probléma). Amúgy a katolikus egyház elfogadja azt is „hivatalos zarándoklatnak”, ha csak a Camino utolsó 100 km-ét teszi meg valaki, ha nem képes többet menni. Ezt leginkább az idősebbek miatt találták ki. A zarándokút végén Santiago de Compostelában a zarándokhivatalban aztán végignézik a Credentialt, és ha mindent rendben találnak, akkor megkapod a hivatalos oklevelet, a Compostelát, ami bizonyítja, hogy végigjártad a Caminot.

Ennyi ember között zarándokolva hogyan tud megvalósulni az “Egyedül” élménye? Tehát a belső utazás?

Meg tud valósulni, ha valakinek erre tényleg van igénye, hiszen nem vagyunk összezárva. Nem muszáj együtt mennünk másokkal. Vannak, akik többen mennek együtt, mert sokszor úgy könnyebb, de vannak, akik egész nap egyedül mennek és csak este találkoznak másokkal. Mi a barátnőmmel hol együtt mentünk, hol külön. Egyébként még két ember tempóját, igényeit is nehéz összehangolni ilyen hosszú úton. Amikor úgy éreztük, hogy egyedül kell lennünk, akkor megbeszéltük, hogy a nap végén melyik szálláson szállunk meg (esetleg napközben hol állunk meg pihenni) és általában ő előrement, mert ő gyorsabban gyalogolt, én meg mentem utána a saját tempómban. Aztán volt, hogy találkoztunk másokkal, korábbi ismerős zarándokokkal, vagy teljesen újakkal, együtt mentünk egy darabig beszélgetve, vagy teljesen szótlanul, csak érezve a másikat. Fantasztikus élmény az is, amikor az úton valaki olyannal találkozol, akit mondjuk 2 hete láttál utoljára, és azt hitted, már soha többé nem látod.

Ezzel kapcsolatban számomra a legnagyobb élmény az út középső része, a Meseta, a fennsík volt. Az helyenként tényleg a végtelen semmi. És van, hogy 4-5 órán keresztül úgy mész a 40 fokos hőségben, hogy előtted és mögötted csak a nyílegyenes út van. Ott az ember sokszor elveszíti az időérzékét, átlép egy másik dimenzióba és az valami egészen fantasztikus szabadságélményt ad. Olyankor az ember egy elég durva lelki utazáson is átmehet, nagyon gyorsan változhat a hangulata. Én is minden átmenet nélkül tudtam sírni és végtelen boldogságot érezni (valamikor pont emiatt sírtam :)). De ezt persze csak egyedül lehet átélni.

Egyébként van egy olyan mondás féle, hogy az El Camino francia útja (amit mi is végigjártunk, de emellett még rengeteg ága van) 3 szakaszból áll. az első a Pireneusok és az azt követő dombság, ami a testet gyötri meg (és valóban meggyötri), a második szakasz a fennsík, ami a lelkedet töri össze (ez sokaknak tényleg kínszenvedés, alig várják, hogy túllegyenek rajta), a harmadik szakasz pedig a csodálatos spanyol Galícia, ahol helyenként tényleg tündérmesébe illő a táj. Ezen az utolsó szakaszon a zarándok újraépíti önmagát.

Mire megoldás és mire nem az El Camino?

A Camino nem old meg semmit, nem fogja az embert megmenteni semmitől. Aki azért megy oda, hogy mondjuk egy súlyos lelki válságból kilábaljon, lehet, hogy csak még mélyebbre süllyed. Az El Caminotól (és ez gondolom igaz minden zarándoklatra) nem szabad és nem lehet előre várni semmilyen eredményt, mert az ember általában nem azt kapja, amire számít vagy amire vágyik. Viszont mindenki kap valamit, mindenki több lesz az út végére, de előfordul, hogy ezt csak jóval később érti meg. Az út után, már itthon értettem meg azt, hogy mekkora különbség van aközött, amire vágyunk, és aközött, amire szükségünk van. Amit én kaptam az úttól, az röviden az, hogy nem félek már önmagam lenni, talán sokkal bátrabban vágok bele minden új dologba, legyen az fizikai vagy lelki kihívás, és sokkal jobban örülök minden változásnak, mert tudom, hogy minden ami jön, az jó dolog, bármi is az.

Amikor elindultál, hogyan tervezted a jövődet, és aztán ez hogyan változott?

Habár sokat olvastam arról, hogy az út kit és hogyan változtatott meg, én nem úgy indultam el, hogy változni fogok. Nem vártam ezt, sőt, nem gondoltam volna, hogy ez meg fog történni. Még az út végén sem gondoltam, hogy megváltoztam. Pedig visszagondolva, Finisterrén (ami szó szerint a világ végét jelenti), amikor az óceánparton ültem, akkor már éreztem, hogy nagyon nehéz lesz visszaszokni a régi kerékvágásba. Hihetetlenül szabadnak és boldognak éreztem magam. Nagyon távolinak tűnt a korábbi életem, és nagyon valóságosnak, élhetőnek az, amit egy hónapig csináltam.

Amikor elindultam, azt gondoltam, semmi különös nem fog változni az életemben, ott folytatom, ahol abbahagytam. Visszamegyek dolgozni, összeköltözöm a marokkói barátommal, lediplomázom, és igyekszem valami olyan munkát találni, ami a végzettségemnek megfelelő. Aztán amikor visszajöttem, az első napokban még mindig azt gondoltam, hogy semmi nem változott, bár nagyon nehéz volt visszaszokni abba a pörgésbe, amit itt hagytam az út előtt. Aztán szép lassan minden megváltozott. Szakított velem a marokkóim (amiért utólag nagyon hálás vagyok neki, mert nem lettem volna jó muszlim feleség) és jöttek a problémák a munkahelyen.

Olyan nagy volt a szakadék aközött, amit csináltam és aközött, ahogyan élnem kellett volna, hogy belebetegedtem. Előbb jöttek az apró tünetek, a hajhullás, az ekcéma, aztán jöttek a durvább jelzések, mert nem figyeltem a belsőmre. Végül egy péntek este pánikrohamot kaptam és miközben arra gondoltam, hogy meg fogok halni (azóta is hálás vagyok @coffetocapote -nek, hogy akkor éjszaka 2 órán keresztül tartotta bennem a lelket) rájöttem, hogy nem nyomhatom el többé az igazi énemet egy biztos és jól fizető állás és egy mások által normálisnak tűnő életért cserébe.

Még azon a hétvégén megírtam a felmondó levelemet, otthagytam a munkahelyemet, és minden energiámat a tanulásba fektettem. Sikerült lediplomáznom, amit pár héttel azelőtt nem hittem volna, és látszott, hogy el tudok indulni az utamon. A tanárom (aki a konzulensem volt a szakdolgozat írás alatt) egy fantasztikus ember és tanár, sokat köszönhetek neki is. A segítésével úgy néz ki, tanítani fogok az egyetemen, emellett éppen az első közös publikációnkat írjuk. Életem hátralévő részében környezetvédelemmel és fenntartható mezőgazdálkodással fogok foglalkozni, és már attól, hogy ezt leírtam, olyan boldognak érzem magam, amilyen boldog ott az óceánparton voltam.

NETES HETES

1. Melyik oldalt nyitod meg reggel elsőként?

Gmail, Yamm.hu a sorrend és aztán a Yamm.hu-ról elkalandozok sokfelé.

2. Melyik honlapot zártad be legutóbb?

A nytimes.com Science mellékletét. Nyelvvizsgára készülök, ezért igyekszem sok szakmai cikket olvasni.

3. Mit vettél utoljára a neten?

Ritkán vásárolok a neten keresztül. Ha jól emlékszem, utoljára tavaly szeptemberben vettem jegyeket a fantasztikus jazz trombitás, Chris Botti koncertjére.

4. Miért regisztráltál a Twitterre?

Először csak a kedvenc énekesem (@joshgroban) miatt, aki lelkes twitterező, de később rájöttem, hogy ez a közeg sokkal inkább nekem való, mint a blogolás.

5. Utoljára miért unfollow-ztál?

Volt valaki, akit követtem, mert az elején érdekesnek tűnt, de aztán egy nap valami konferencián volt, ahol arról volt szó, hogy hogyan lehet több pénze az embernek, és ő őszinte rajongással közvetített szinte 10 percenként az eseményről, én meg nem értettem (és azóta sem értem), hogyan lehet ennyire szeretni a pénzt. Nekem túl sok volt.

6A following listád utolsó emberét miért kezdted el követni?

A legutolsó nem egy ember, hanem egy szervezet, a @nature_org. Igyekszem otthon lenni a környezet- és természetvédelem ügyében nemzetközi szinten.

7. Melyik a kedvenc Twitter kliensed?

Echofonnal kezdtem, de átszoktam a Yamm.hu-ra. Azt hiszem, maradok egy darabig.

Ki legyen a következő?

@Ildiki számomra érdekes személyiség. Mély gondolkodásúnak tartom, szívesen megtudnék róla többet is.




Featuring Recent Posts Wordpress Widget development by YD