@fb2 (Fejes Balázs)

@fb2 / fb2.hu / uszkardij.blog.hu / meetup.hu /konnektor.org (videojáték podcast)

17 éve az első munkahelyén született az FB2 megszólítás, mert előtte pár hónappal kezdett egy másik Fejes Balázs, aki így FB1 lett. A mostani munkahelyen is együtt dolgoznak, így oda is átment ez a név, és az online felhasználóneveknél is erre hagyatkozott. A kedves és visszakérdezős beszélgetés alatt elküldtem neki kedvenc receptjeimet, ő meg küldött nekem egy fotót a cicájáról :)

Én a Twitteren döbbentem rá, hogy mennyi férfinek van macskája és velük rendkívül bensőséges viszonya. Ti hogy álltok egymással?

Én is imádom a macskámat. Szoktam hagyni, hogy rajtam aludjon, meg az asztalomon vagy valahol körülöttem hever, ha épp otthon vagyok. Valamiféle nyugalmat sugároznak, nem? Meg vicces, hogy azt hiszik, ők a főnökök. Rendesen fel tudnak háborodni, ha épp nem olyan a kaja, mint amit kívánnak, vagy az ember lassan kel fel ajtót nyitni. De van két kutya és egy teknős is a családban.

A gyerekeidre van elég időd?

Van, sőt azt hiszem, már lassan ők igénylik kevésbé a társaságunkat, gyakran becsukják az ajtajukat. A fiammal most különösen jóban vagyunk, ő is elkezdett videojátékokkal foglalkozni, ez a gyakori téma. A lányommal is jó a kapcsolatunk, vele a finom ételek élvezete meg a főzés a közös pont. A feleségem vega, nem annyira az élvezeti érték miatt eszik, a fiam meg a hamburger/rántotthús/sonkás szendvics/pizza ételeken kívül nem enne semmit. Szóval a lányom és én beszélgetünk fűszerekről, éttermekről, és örülünk a jó ízeknek. Főzni is szokott velem, meg sütiket készíteni a feleségemmel. Próbálom nem feladattá tenni számára a dolgot, nehogy elveszítse az érdeklődését, de lehet még belőle valami szakember is a témában :)

Ez a kaja dolog nem könnyű családon belül. Hogyan hangoljátok össze?

Nehezen. Gyakran két külön helyről rendelünk (mondjuk pizza a fiamnak, mindenki másnak japán vagy indiai kaja), ha pedig főzök, akkor külön szoktam a feleségemnek valami húsmenteset. Arra is oda kell figyelnem, hogy a húsos ételben legyenek jól elkülöníthető húsdarabok a puritán fiamnak :) Szóval ez egy kínlódós téma. Pont a hétvégén gondolkodtam a netpincéres ebédet fogyasztva, hogy nem ront-e a családi egységen, hogy négyen 4 féle ételt eszünk.

Itt ma volt a döntője a Masterchefnek. Még mindig a hatása alatt vagyok :) Nálad mennyire komoly ez az érdeklődés?

Nekem a kedvenc főzős sorozatom a japán Iron Chef. Nem a konkrét recepteket lehet átvenni, hanem a szemléletmódot, imádom. 1-2 hetente főzök valamit, nem csinálnám munkaidőben a dolgot, de nagyon jó érzés finom ételeket tálalni a családnak. Édesanyám volt az a típus, aki többek között finom, bőséges kajával mutatta ki a szeretetét, szóval ez ilyen örökölt dolog.

Milyen szemléletmódot lehet elsajátítani a japán Iron Chefből?

Először is a japánok eleve viccesek, mintha másik bolygóról jöttek volna. Az Iron Chef esetében például a főzős műsorból is sportközvetítést csinálnak. Amit viszont szemléletmódként kiemelnék belőle, az két dolog:

Egyrészt az alaphelyzet, hogy a versenyzők a műsor elején egy alapanyagot kapnak: néha különlegességeket, mint pl. királyrák, vagy valami speciális gomba, de gyakran hétköznapi dolgokat, mint mondjuk a krumpli. Tehát nem konkrét recepteket készítenek el, hanem az adott alapanyag kell, hogy inspirálja őket egy teljes menü elkészítésére. Érdekes nézni, hogy azonos összetevő köré mennyire különböző ételek jutnak a versenyző szakácsok eszébe. Általában én is így szoktam főzni. Nem egy adott recepthez vásárolok be és készítem el, hanem megnézem, épp mi van itthon, esetleg a boltban meglátok valamit, vagy épp a csarnokban járok, és bevásárolok a kínai boltban olyan fűszereket, amik inspirálnak. Aztán ebből lehet szabadon főzni, kiegészíteni, elképzelni, hogy milyen másik hozzávalóval jönne ki jó íz.

A másik nagyon érdekes dolog pedig azt nézni, hogy egy japán szakács hogyan készít el egy ételt, odafigyelve az ételek különböző dimenzióira:

– az ízekre, hogy az alapanyagok meg tudják mutatni magukat benne, de legyen valami érdekes összjáték is.
– a tálalásra – csodálatosan tud kinézni az erős színeivel egy japán tál. Én ha csak szendvicseket készítek a családnak, akkor is mindig pakolok rá valami díszítőelemet, akár saláta, akár csak egy formázott ketchupfolt formájában, mert feldobja az alapvetően unalmas kenyér-felvágott témát.
– az ételek anyagára, textúrájára – érdekes mindig, hogy értékeléskor ez mennyit számít az elbírálásban, és valóban nagyon befolyásolja az evés élményét.

Nagyon érdekel a főzés, szeretek jókat enni, de azért nem tudnám napi szinten, kötelező feladatként csinálni. Van egy 10-15 bejáratott ételes palettám, különböző curryk, chilis bab, csirke mindenféle formában, meg gyakran “freestyle” alapon ami éppen van, húsok, tészták, krumplis dolgok csőben sütve, vagy valami szaftos alapon rizsre halmozva. A vegetáriánus feleségemnek kicsit nehezebb főzni, mert a szójakocka nem igazán inspirál semmire, de a curry szószokkal, gyümölcsös alapokkal szoktam nála próbálkozni, illetve rakott ételek esetén neki egy külön húsmentes adagokat csinálok.

Az ismerőseim körében népszerű, férfias főzési technikának számít a grillezés, barbecue (egyik kézben sör, a másikban pedig kis húsforgató lapát), de nekem csak kudarcélmény kapcsolódik hozzá. Igazából a konyhában, kontrollált körülmények között szeretek jobban főzni.

Milyennek találod a pesti éttermeket (annak fényében, hogy a londoniakat is ismered)?

Szerintem az üzleti, reprezentatív, vagy éppen randis vacsorák eléggé jól le vannak fedve, kedvenceim a Babel Delicate, ahova mindig élmény bemennem, a Cafe 57, de a Bock Bisztróba is gyakran megyek ügyfelekkel, mert lehet nekik magyaros ételeket mutatni, kicsit modernizálva. Mostanában a Speiz étterembe is szoktunk járni, jó a konyha, és kicsit körül is tud nézni az ügyfél a Vár körül vacsora előtt. Szóval ha tudok előre tervezni, asztalt foglalni, és van rá pénzügyi keret, akkor lehet jó éttermet találni Budapesten.

Ami sokkal-sokkal nehezebb: egy jó középkategóriás éttermet találni, ahova hirtelen felindulásból be lehet ülni, garantáltan jót ebédelni nem túl drágán. Ez tetszik Londonban, hogy bármikor talál az ember egy jó indiai, arab, kínai éttermet, vagy angol témában valamelyik Canteen étterembe is be lehet ugrani, általában van asztal, óriási a választék középkategóriában. Sőt, vannak ilyen 5-7 fontból letudható büfé jellegű éttermek, ahol meglepően finom dolgokat lehet kapni. Ehhez képest a londoni munkatársak rendszerint valami szendvicset meg chipset (bocs, crisps) ebédelnek. A múltkori utamon az angol kolléga (aki emlékezett, hogy mindig nyavalygok a szendvics-ebédek miatt) azt javasolta, hogy vegyünk ilyen fagyasztott levest a boltban, mikrózzuk meg az irodában, és akkor lesz meleg ebédem… Mondtam is neki, hogy a legközelebbi budapesti látogatásakor a Toscana helyett a Tescoba visszük mi is.

Valahol ez a különböző igények miatt van így. Sokan nem adják meg a módját az evésnek, nem mernek új ízekkel kísérletezni… Azért látszik a fejlődés, egyre több az elképesztően jó gasztrooldal, amik tényleg inspirálják az embert. Neked van kedvenced?

Kedvelem a megszállott típusú blogokat, pl. sajtos melegszendvics témában, vagy ez egy különösen tudományos darab, hogyan reprodukáljunk McDonalds sültkrumplit. Konkrét receptötletekért szinte mindig az Epicurious oldalra megyek, nagyon hasznos, hogy lehet megjegyzéseket tenni, szóval hamar kiderül, ha valamelyik recept hibás, vagy valamit egyszerűbben is meg lehet oldani. De lehet a 2-3 kitalált összetevőre profi receptet is keresni.

10 éve az EPAM Systems nevű cégnél dolgozol (az amerikai EPAM Systems-sel összeolvadás előtt Fathom Technology néven futott a magyar cég).

Anno öt emberrel kezdtük, most a globális cég 6000 ember felé halad. Tíz év alatt sokféle feladatkört sikerült kipróbálnom – talán ez a kedvező nagy cégnél, hogy munkahely változatása nélkül lehet teljesen más dolgokat csinálni évről évre :) “Rendes” szoftverfejlesztőként kezdtem, de mindent csináltam az üzleti analízistől kezdve a projektvezetésig, aztán egy adott technológiai osztály vezetése is volt egy darabig. Az utóbbi pár évben már az aktív fejlesztéstől az eladás irányába mozogtam, elsősorban az európai eladásokban segítek egy kis csapattal. Ajánlatokat készítünk, előadjuk az ügyfeleknek, megtervezzük a projekteket, megoldásokat, és segítünk fájdalommentesen beindítani a közös munkát.

Mostanra már vannak rendes eladóink a különböző célországokban, és sok mindent meg tudunk oldani telefon- meg videokonferencián, de azért időnként, 1-2 havonta kell valahova utazni. A külföldön tartózkodást bírom, de egyre jobban utálok repülni. Még emlékszem 15-16 éve az első üzleti utakon milyen luxusélmény volt a repülés. Pici sorok, nem kellett övet meg cipőt levenni, jó kaják voltak a repülőn, italok és cigi :) Bár akkor meg a vámvizsgálatokon kellett mindig félni, meg papír kellett a kivitt laptopról, ezt nem kívánnám vissza.

Gyűjtöd ezeket a figurákat, amikkel az irodádat díszíted?

Valójában nem konkrétan a figurákat gyűjtöm, hanem a videojátékokat, és ha ilyen gyűjtői kiadást találok egy játékból, amihez figurát is csomagolnak, akkor nem tudok ellenállni.

És el is jutottunk a videojátékokhoz. Teljesen naprakész vagy bennük?

Családos, dolgozó emberként korlátozott időm van játékokra, de naprakész vagyok az iparral kapcsolatban, követek blogokat, tudom nagyjából, mikor mi jelenik meg, és mi az érdekes újdonság. Egyébként ezt a felnőtt játékos nézőpontot tükrözi a Konnektor nevű podcast adásunk is, ahogy @greg76 barátom megfogalmazta, “öreg gamer is megnyalja a sót”. A köztudatban kicsit még mindig az a kép van, hogy a gyerekek játszanak videojátékokkal, de szerintem a mi generációnk már így marad, remegő kézzel lőjük majd az alieneket a nyugdíjas otthonban. Tévében csak az amerikai focit követem, inkább az interaktívabb szórakozásra tartogatom a szabad óráimat. Egyébként volt már ebből családi konfliktus, mert teljesen bele lehet merülni egy játékba, sőt, nekem csak úgy érdemes játszani, ha bele tudok merülni több órára. Most már próbálom tudatosan olyan időszakokra koncentrálni a játékot, mikor a feleségem is éppen valamivel foglalkozik, alszik, vagy épp nincs jelen. Ha meg hétvégén kedvem támad játszani, mikor mindenki körülöttem van, akkor jelezni szoktam, hogy most ezzel fogok foglalkozni, de szóljanak, ha bármi egyéb közös tevékenységre vágyik bárki.

Ha megnézel egy 70 éve készült filmet, meglepő, hogy a mai filmekhez mennyire hasonló képi és történetvezetési eszközt használtak már akkor is. Például remek autós üldözést lehet látni az 1927-ben készült Metropolis című, még néma sci-fi filmben. Ugyanakkor hihetetlen technikai, megjelenésbeli, irányítási és művészeti fejlődésen ment át a videojáték csak az elmúlt 15-20 évben. Az én korosztályomnak különösen érdekes ez a dolog, mert szinte az elejétől, a tévére dugható pingpong automatától tudjuk követni ezt a fejlődést a modern, mindenféle testmozgással vezérelt, filmszerű csodákig.

Ha leegyszerűsítem és azt mondom, hogy vannak, akiket érdekelnek/lekötnek a videojátékok és vannak, akiket nem, akkor szerinted mi a különbség a két embertípus között?

Én majdnem teljesen meg vagyok győződve róla, hogy akit nem kötnek le a videojátékok, az egyszerűen csak nem találta még meg a megfelelő játékot. Mindenkinek tetszik valamiféle zene, meg van kedvenc film is. Nyilván vannak szélsőséges esetek, akik tényleg semmilyen filmet nem szeretnek, de a filmek esetében azért a legtöbb ember előbb-utóbb belefut valamilyen élménybe.

Erre mennek most rá a játékokat gyártó, forgalmazó cégek, hogy ne kelljen pilótajogosítvány meg 10 éves gyakorlat, hogy meg tudj közelíteni egy játékot. Egyrészt minél egyszerűbb vezérléssel, mint a Wii, a PlayStation Move vagy a Kinect. A lényeg, hogy hamar ráérezz a kihívásokra, legyen sikerélményed, ne legyen semmi felesleges “interfész” közted és a játék között. Másrészt ezek a Facebookos, mindenféle webes “casual” játékok is telepítés, vacakolás, vásárlás nélkül kipróbálhatók, megismerhetők, egymásnak ajánlhatók, nagyon sok nem játszós ember kap kedvet ezeken keresztül.

Akit a mozgás, az ügyesség vonz, az is ki van szolgálva, a sportjátékok mellett nálunk például biztos népszerű lesz a konkrétan testtel vezérelt Dance Central. Aki szereti a jó történeteket, szerintem hatalmas élmény egy-egy Bioware által készített, igazán komplex szerepjátékot végigvinni, mint a Mass Effect, Dragon Age. Az elmúlt pár év egyik legnagyobb játékélménye nekem a Professor Layton sorozat, ami hatalmas mennyiségű logikai feladványok, trükkös feladatok sorozata jópofa japán rajzfilm-történetbe fűzve. A családom többi tagja nagyon bírja a World of Warcraftot, igazán vicces hallgatni a 11 éves lányomat, hogyan szervezett ő maga ilyen csoportos támadást, csomó valós résztvevővel, kiosztva a feladatokat, mindezt írásban, angolul a játékban.

Persze attól függetlenül, hogy a videojáték is maga a játék élményének a leképezése, gépesítése, és ezért bárkinek lehetne ebben örömet találni, van egy olyan személyiségtípus, aki tényleg az elmélyülős, komolyabb figyelmet igénylő játékokat keresi. Nekem és a barátaimnak nyilván nemcsak egy adott játéktípus izgalmas, hanem az egész iparág: a kultúrája, a technológiák, több időt szánunk erre, többet vásárolunk, ilyen szempontból ez is egy hobbi és szubkultúra. Amikor sikerül több órára elmélyülni egy játékban, felfedezni a játék világának a szabályait, mechanizmusait, leküzdeni a nehézségeket, átélni a sztorit, az igazán élvezetes tud lenni. A játék harmadánál-felénél sikerül felvenni a ritmust, haladni előre, és egy ilyen tiszta, intenzív Csíkszentmihályi-féle flow élmény alakul ki, talán ez fog meg bennünket.

Egy újabb keletű hobbim a futás. Rengeteg hasonlóságot fedezek fel a videojátékok élménye és a futás élménye között. Ahogy próbálom leküzdeni a kezdeti nehézségeket, és egyszer csak megvan egy ritmus, amikor szinte magától fut az ember, visznek a lábaim, majd örömérzet lesz ettől. Meg persze mindenféle kütyüvel követem a futásomat, utána gondolkodok, hogy melyik szakaszon hogyan javíthatnék a pályaeredményeimen, hogyan tudnék például durva hegymenetben kevésbé elfáradni, aztán keresgetek mindenféle tippeket erre a neten.

Beszéljünk a Budapest New Technology meetup szervezői munkájáról.

Ezzel 4 éve foglalkozom, azóta már 45 estét tartottunk, lassan 1500 tagunk lesz, alapítványt is hoztunk létre a működéshez (Asimov alapítvány, hihetetlen, hogy nem volt foglalt a név!). Alapvetően arról van szó, hogy havonta egy este meghívunk 5 technológiával foglalkozó előadót, akik valami terméket, programozási nyelvet vagy technikát, szolgáltatást, bármi kapcsolódó témát mutatnak be 5 perc alatt, majd válaszolnak a közönség kérdéseire megint 5 percig. 1 óra alatt vége az előadásoknak, utána arra ösztönözzük a tagokat, hogy maradjanak, beszéljenek egymással és az előadókkal, és sok sört fogyasszanak.

Ami érdekes nekem, hogy a közösségünk abszolút számítógépes, online kommunikációhoz szokott embereket hoz össze személyes találkozásokra. Nyilván a 10 perces témák nem adnak lehetőséget arra, hogy ezalatt bármi új dolgot komoly mélységekben megtanuljunk, de rengeteg inspirációt, ötletet, lelkesedést lehet kapni az előadásokból. Amióta ezzel foglalkozom, sokkal jobban értem a közösségek valós erejét, a tényleges emberi, szakmai kapcsolatokat, a nagyon laza, nagyon felületes Facebook, Twitter, egyéb “social” dolgokkal szemben.

A közösségen belül is persze szorosabb közösség a szervezők csapata, az intenzív szervezés alatt velük különösen jó kapcsolatom alakult ki, de a tagok közül is sok emberrel létrejött haverság, munkakapcsolat is. Egyébként nekem személyes kihívás is volt ez a szervezői csapatmunka, mert az utóbbi 6-7 évben már inkább vezetői feladatokat láttam el a munkahelyemen, és újra bekerülni egy demokratikusabb csapatba (ahol mindenki pont ilyen vezető típus), vitatkozni, kompromisszumokat kötni nem volt mindig könnyű, de nagyon sok örömöt találtam benne. Időnként küzdelmes előadókat találni, néha meg a közönség passzívabb, és kevesen jönnek el, de például a szülinapi nagy bulinkon 5-600 ember ünnepelt, és az bizony hatalmas élmény.

Mindig próbáljuk finomítani, javítani a szervezést, az estéket, most például egy vadonatúj helyszínre költöztünk, szóval aki szeretné megnézni, jöjjön el a következő eseményre, meetup.hu a címünk. Nem kell egyébként szoftverfejlesztőnek lenni, hogy érdekes legyen a Meetup, aki gyerekkorában szerette a Deltát, az minden eseményen talál pár érdekes témát magának…

Számomra a videoblogod a legérdekesebb, az Uszkár-díjról.

Az Uszkárok from Balazs Fejes on Vimeo.

Az egy szezonális projekt, az Oscar nevezések bejelentésétől kezdve a díjkiosztóig végig szoktuk nézni a nevezett 15-20 filmet, és véleményt mondunk róla. Én normális esetben a jó kis akciófilmeket, sci-fiket keresem a moziban, de jó egy kicsit kilépni az ember komfortzónájából, mások által értékesnek minősített dolgokat kipróbálni. Gyakran megrázó, depresszív, vagy éppen kínos érzéseket keltenek ezek a filmek bennem, de mindenképp maradandó emlékek, és nagyon jó úgy végignézni a díjátadást, hogy minden versenyzőt és alkotást megismertünk.

NETES HETES

1. Melyik oldalt nyitod meg reggel elsőként?

A telefonon, ébredés után levelek, időjárás, aztán a gépen már Google Reader, Facebook.

2. Melyik honlapot zártad be legutóbb?

Egy videojáték fejlesztéssel kapcsolatos cikket olvastam.

3. Mit vettél utoljára a neten?

Amazon Kindle boltban ebookot valószínűleg.

4. Miért regisztráltál a Twitterre?

Szinte minden új érdekességet kipróbálok. A Twitternél viszonylag sok időnek kellett eltelnie, hogy ráérezzek, mire jó, itt írok róla bővebben.

5. Utoljára miért unfollow-ztál?

Azt #nem #szeretem ha @valaki #így #ír, @engem zavar, #belterjesség.

6A following listád utolsó emberét miért kezdted el követni?

Ha jön egy értesítő, hogy valaki követ, meg szoktam nézni, és néha visszakövetek.

7. Melyik a kedvenc Twitter kliensed?

A hivatalos Twitter kliens az iPhone-on.

Ki legyen a következő?

Szerintem térjünk vissza a hölgyekhez, legyen @rabbitblog Ingrid, azért, hogy zavarba jöjjön!





Featuring Recent Posts Wordpress Widget development by YD