@coffeetocapote (Zádori Kinga)

@coffeetocapote

Vagány stílusa miatt annyira népszerű a Twitteren, hogy már az interjú rövid beharangozóját is agyonlájkolták. A beszélgetés csak megerősíti a róla kialakult képet, ahogy ő fogalmaz „tökös, amennyire nőként kell”.

Két húgom van, az idősebbel le sem tagadhatnánk egymást, nagy a hasonlóság, a kisebb viszont vörös hajú és zöld szemű, lelki szempontból is többször súrlódunk egymással, nem mindig jövünk ki könnyen. A szüleim együtt vannak (azt hiszem, ez számít manapság a ritkább kategóriának), inkább konzervatív emberek, bár anyámban több kalandvágyat látok. Apám abszolút otthonülő, kizárólag a családjának él (mindezt nem is tartom feltétlenül jónak). Hogy is mondjam, jó kislánynak neveltek, általánosig stréber jó gyerek is voltam, de idővel kinyílt a csipám, és azóta csak a saját fejem után megyek – ezt elég korán elfogadták (mondhatnám, hogy nem tűrök ellentmondást, de az azt feltételezné, hogy nincs bennem tisztelet irántuk, ami viszont egyáltalán nem igaz).

Tősgyökeres pesti vagyok, valamelyik 9. kerületi kórházban szült meg anyám 15 órányi vajúdás után – ezt igyekszem azóta is úgy magyarázni neki, hogy biztosan a megfelelő csillagállásra vártam (Kos jegyűnek Rák aszcendenssel jöttem világra, ez egyben örök vívódások forrása is, többek közt). Aztán 2 évig a kerületben laktunk egy olyan apró lakásban hárman, amihez nem tartozott fürdőszoba, csak külön volt az udvaron. Még ott tanultam meg például járni, a szomszédok kedvence voltam, aztán úton volt a húgom, így Kispestre költöztünk és azóta is itt lakunk – bár én már nem sokáig, alig várom, hogy külön költözzek. Ez jövőre van ütemezve, és akkor irány a belváros. Mostanra már megtanultam szeretni Kispest nyugodtságát és csöndjét, ugyanakkor éltet a nyüzsgés és a város központibb részeinek folytonos zakatolása, nyavalygása, spontaneitása.

A fiúk mikortól kezdtek érdekelni? És te mikortól kezdted érdekelni a fiúkat?

Nehéz ezt időben belőni. Én biztosan előbb érdeklődtem, mint ők utánam, ez betudható annak a közhelynek, hogy a lányok hamarabb érnek, mint a fiúk, ugyanakkor például általános iskola idején nekem még eszemben nem volt, hogy járjak valakivel. Gyerek voltam, igazi. Nem is értem, ‘manapság’ miért kezdenek mindent olyan korán a fiatalok. Közel sem vagyok vaskalapos, és frigid sem, de hogy tizenhárom-tizennégy évesek (vagy még fiatalabbak) között már téma és természetes a szex, a piálás, a dohányzás… Na jó, kivételek persze mindig és mindenhol vannak.

Gyerekként milyen volt az érdeklődési köröd és abból mi maradt meg mára?

Amit tudtam, megőriztem, ami irreális volt, azt átformáltam. Közel a gimnáziumig biztos voltam benne, hogy vagy tengerbiológus leszek, vagy szafari kutató, sőt Afrikában egyenesen természetfilmeket fogok forgatni, ugyanis időközben hozzájött mindehhez az is, hogy filmrendező akarok lenni. Aztán tizenkét évesen kézbe vettem az első divatmagazint, és akkor azt mondtam, hogy nekem ez kell. Kár, hogy a világ azóta úgy alakul, hogy mire teljesülhetne a főszerkesztői vágyam, nem is létezik majd igazán nyomtatott sajtó. Az élet felülírja a dolgokat, de majd találok másik utat ehhez a célhoz.

Ami máig megmaradt, hogy mindenképp írással foglalkozhassak. Ebből nem fogok önmagammal szemben engedni, mert van, amiből egyszerűen nem szabad. Gyerekkorom óta írok, és remélem, a hátralévő életemben is mindig fogok. Szerintem a gyerekkorban kialakult vágyakat nem szabad megölni – ha 5 évesen a fejedbe veszed, hogy egyszer lesz egy boxerkutyád (akit mellesleg Hooch-nak fogsz hívni, mert gyerekként százszor láttad Tom Hanksszel a Turner & Hooch-ot), vagy hogy eljutsz Dél-Amerikába a Tűzföldre, vagy bejárod Itáliát és Indiát, akkor azokat igenis valósítsd meg. Azt még le lehet nyelni, ha másoknak okozol valaha csalódást, de önmagaddal szemben ne tedd.

Sokat twittelsz a munkáddal kapcsolatban. Nyilván, egész nap dolgozol. Mi a feladatod?

Igen, sokszor már túl sokat, így vissza is vettem a picsogásból, hiába szánom tulajdonképpen viccnek az egészet. Nem akarom a Twittert virtuális dühöngőnek használni (már). Két éve dolgozom ezen a munkahelyen, egy tanácsadó cég vagyunk, piackutatással és próbavásárlás szervezésével foglalkozunk. Tavaly egyetem mellett is folytattam, nem volt egyszerű, de meg kell birkózni a dolgokkal, amik adódnak. Most nyáron a főnököm előállt azzal, hogy mit szólnék ahhoz, ha operációs vezetővé léphetnék elő. Mindezt egy keddi napon reggel 7-kor kaptam e-mailben úgy, hogy előző este tízkor kávéval a kezemben ültem a Millenáris Parkban @planetdamage társaságában, akinek a tanácsát kértem éppen abban, hogy mihez kezdjek ősszel. Ugyanis nem szeretem az egyetemet. Csalódtam az egészben, viszont azt is tudtam, hogy vagy tanulás vagy (ez a) munka, a kettő együtt nem teljesíthető színvonalasan.

Az előléptetést igazándiból ezer örömmel elfogadtam, választ kaptam ezzel a lehetőséggel egy több hónapos dilemmámra, és így az egyetemet most halasztottam. Felugrottam egy vezetői pozícióba, a főnök minden kollégám felettesévé nevezett ki, baromi új és nehéz helyzet volt az egész. Már csak azért is, mert én vagyok a legfiatalabb a csapatban (nem mintha a kor bármiben is számítana). Egyre több munkánk és ezáltal egyre több kollégánk van, az én feladatom tulajdonképpen, hogy “rendben menjenek a dolgok”, koordináció, részfeladatok betartatása, határidők teljesítése, hatékonyságra törekvés, ügyfél elégedettség biztosítása, miegymás. Szerencsére azért nem vagyok teljesen egyedül, van másik két, más területért felelős felső vezető, akikkel összedolgozunk.

Az olyan munkatársakkal van legtöbbször gondom, akiknek ez az első munkahelyük, és nem érzem azt velük kapcsolatban, hogy maximálisan odatennék magukat, és bár próbaidősök, valóban bizonyítani akarnának. Én pedig magamból tudok kiindulni. 18 éves korom óta folyamatosan volt munkahelyemen, és mindig természetesnek láttam, hogy az elvárton felül kell ahhoz teljesíteni, hogy előrejuss. Sajnos azt tapasztalom, hogy ez nem mindenkinek ennyire magától értetődő.

Planetdamage mit tanácsolt?

Hogy vágjak végre bele a terveim megvalósításába, ne nyűglődjek tovább rajtuk, vessek véget a halogatásnak. Cselekedjek, ne csak beszéljek róla, hogy “majd”. Örülök, ha olyan ember ad tanácsot, aki nem kertel, hanem tiszta valójukban nézi a dolgokat, nem beszél félre, hanem őszintén megmondja, mit csinálsz rosszul, és min kell változtass azon, hogy jobb legyen. Szerintem @planetdamage ilyen. Aztán jött az előléptetés, így a személyes tervek (ismét) háttérbe vonultak, szorultak.

Miért csalódtál az egyetemben?

Sokat güriztem azért, hogy bejussak nappali tagozatra, és talán ebből kifolyólag is sokkal többet vártam az egésztől. Előtte csapongtam kicsit, először elvégeztem egy olasz idegenvezető képzést tényleges továbbtanulás helyett, aztán inkább dolgozni akartam, így egy évig csak levelezőn kommunikációt tanultam, lejárogatva Kaposvárra. Később egy időre félretettem a főiskolát, aztán tavaly gondoltam úgy, hogy márpedig kell a diploma, hiába gondolom és tapasztalom azt, hogy a gyakorlat vagy a munkatapasztalat, vagy mondjuk a tehetség, rátermettség nagyobb kincs, mint egy főleg elméleti képzés által nyert papír. Mégis talán az járult hozzá főleg a csalódottságomhoz, hogy egyszerűen tartalmasabbnak reméltem a magyar-kommunikáció szakot, nem ilyen cseszettül száraznak, mint amilyen. Aki nem nyelvészprofesszornak, hungarológusnak vagy megszállott magyar tanárnak készül, szerintem nehezen talál ebben a képzésben motivációt vagy kihívást. Hogy annyira nagyon ne unatkozzak, lelkesedtem kicsit a finnugrisztikáért, mert a múltat kutatni jó, tanultam három hónapig finnül is, tehát annyira talán nem reménytelen a dolog, de ez is valószínűleg egy szárnypróbálgatás a sok közül.

A csoporttársak frissen érettségizett, gimiből szabadult zsenge késő kamaszok voltak főleg, míg én már az érettségi tételekre sem emlékszem, idősebb is vagyok, és a hatodik munkahelyemet taposom. Nem sikerült semmiféle összecsiszolódás. Mindenesetre ezt a diplomát már tényleg megcsinálom, kell a bölcsész papír, hogy a későbbiekben szóba álljanak velem, mert nem biztos, hogy elég, ha tudsz írni, és van x évnyi munkatapasztalatod, de nem tudod beleírni az önéletrajzodba, hogy végiggyúrtál egy egyetemet. Nem a tanulással van bajom, a folyamatos képzés valóban számít és fontos, szeretnék is tanulni majd később is, de azt már szívesen és érdeklődéssel volna jó, nem muszájból. Például lakberendezést vagy belső építészetet.

Ma már teljesen normális a gyakori munkahelyváltás. Nálad mi volt az oka?

Mindegyiknél más. Volt ahonnan önszántamból jöttem el összeférhetetlenség vagy inkorrektség miatt. Két esetben becsődölt a társaság. Az elsőt azért hagytam ott, mert már többre vágytam (diákként kezdtem egy gyorsétteremben, annál nem nehéz többre vágyni). 18 évesen úgy gondoltam, ideje leszakadnom a szülőkről, ezért mindenképp dolgozni akartam, nem kívánva rögtön az álomállást, hanem éppen ellenkezőleg, megtanulni azt, milyen amikor minden petákért keményen meg kell küzdeni. Így tanulás mellett jelentkeztem a McDonald’sba, két hónapig sült krumplit sütöttem, aztán szerencsére nem kellett konyhai munkát végeznem, mert a vásárlókkal senki sem szeretett kommunikálni, illetve senki sem tudott igazán angolul, így a kasszába kerültem.

Fontos volt nekem önmagammal szemben, hogy úgymond alulról kezdjem és fokozatosan küzdjem fel magam egyre jobb munkák felé. Tudtam, hogy sikerülni fog. Úgy látom, a legtöbben nem tapasztalják meg a saját bőrükön, milyen megbecsülni a munkát, és milyen értékelni saját magukat, hogy mit értek el önerőből. Ilyesmit főleg olyan embereknél figyeltem meg, akik például hozzánk jelentkeznek állásinterjúra. Frissen végeztek valamelyik nemzetközi üzleti főiskolán, életükben nem dolgoztak még, de egyből irreálisan magas fizetést és céges autót képzelnek és várnának el. Lehet persze, hogy akad, ahol ezt meg is kapják…

Manapság már nem jellemző, hogy valaki egy munkahelyről menjen nyugdíjba, az emberek a munkájuk terén is változatosságra vágynak, ha valahol elvesztik a kihívást, akkor újat keresnek, állást váltanak. Amúgy is a világ egyre inkább kinyílik, a mai technikának köszönhetően már helyhez, időhöz sem vagyunk kötve. Legutóbb a főnököm például egy pekingi motel társasági terméből folytatott velünk Skype-on konferenciabeszélgetést. Repülővel hamarabb Milánóba érek, mint BKV-val Kispestről Rákosborzasztóra. Őrület ez a sebesség, de közben rettentően kíváncsi vagyok, meddig jutunk el épségben.

Mindabban, amit eddig mondtál, nagyon erős bizonyítási vágyat/kényszert érzek. Van alapja?

Talán igen, de nem tudnám biztosan megjelölni például a “pszichémben”, vagy találni egy emléket akár a gyerekkorból, ami kiválthatott ilyesmit bennem. Inkább azt mondanám, hogy kihíváshajhász vagyok, mindig kell valami új, amiért küzdeni, harcolni lehet, elsősorban azért, hogy saját magamnak és nem másnak bizonyítsam, igen, képes vagyok/voltam rá. Most, hogy így belegondolok, volt egy olyan pont, ami talán elindított egyfajta bizonyítási vágyat bennem, de azt nem önmagam irányába. 18 évesen két nyelvvizsgám volt, és büszke is voltam rá, lévén sokan csak a diplomával együtt szerzik meg, nekem pedig már gimi alatt sikerült, viszont nem vettek fel elsőre főiskolára, és erre azt hallottam valakitől, hogy én semmit nem tettem még le az asztalra. Na, az fájt.

A karrierépítésen kívül mi fér még bele mostanság az életedbe?

Az írás és a barátok mindenképp, bár akad olyan időszak, mikor sorra mondom le a programokat a munka miatt, amíg észbe nem kapok, hogy “elég, ne cseszd el” – értem ez alatt azt, hogy koptak már el barátságok azért, mert kevés időm jutott találkozgatni valakivel (mondhatnánk itt azt is hozzá, hogy az annyit is ért, na de…).

Egy-egy hosszabb hajtás után én is érzem, hogy kell az áramszünet, és akkor fogom magam, összevissza mászkálok a városban, szigorúan gyalog, vagy elugrom egy kutyamenhelyre, mert a kutyák társasága végtelenül kikapcsol. Jó érzés, hogy ha egyedül akarok lenni, akkor tudok egyedül lenni, de ha társaságra vágyom, felhívhatom a barátaimat, akikkel 16 éve ismerjük egymást. Most még a magánéletem is sínre kapott, és bár azt gondoltam, az állásom mellett képtelenség volna megoldani, tényleg mindenkinek arra van ideje, amire és akire akarja.

A menhelyre bárki bármikor bemehet kutyázni?

Nyílt nap szombatonként van kora délutánig. Ilyenkor az is mehet, aki örökbe akar fogadni, és az is, aki csak megsétáltatná a gazdátlan kutyákat. Hihetetlen, és lenyűgöz minden alkalommal, hogy mennyire hálásak csak egy sétáért, és még mindig van bizalmuk és szeretetük az emberek iránt, hiába volt valaki, aki már megvált tőlük.

Van saját kutyád, vagy nem jól tudom?

Igen, van, bár ő “mindenkié” a családban, tehát nem kifejezetten az enyém, és persze imádom, de én nem szeretek osztozkodni, szóval kell majd egy igazán saját. Ezért is megyek ki olykor a menhelyre, hogy megismerjem azt a fajtát, amilyet majd szeretnék, és ne érjen vele kifejezett meglepetés (mint legutóbb szombaton, mikor rájöttem, hogy egy ilyen kutyával inkább minimaraton lesz a dologból, mint sétáltatás). Nem lesz egyszerű, de kutya nélkül már nehezen képzelem el magam. Egyedül nehezebb lesz megoldani, de állok elébe.

Most milyen fajtát szeretnél?

Német boxert csakis, már kiskorom óta. Ne kérdezd, mi tetszik benne, tudom, hogy folyik a nyála és nyomott a képe, sőt, egyesek szerint sátáni a pofája, de akkor is szerelem volt első látásra tizenx évvel ezelőtt. Állítólag borzasztóan rossz kutya, de imádom, hogy rettentően éles eszű, tanulékony és erős, kitartó dög. Egy boxerrel bónuszként egyben személyi testőrrel is gazdagodom, az fix.

Szoktál félni a pesti éjszakában egyedül? Gyakran jársz haza késő éjjel munkából.

Nem, egyébként sosem, a kutyától mindenesetre jó plusz biztonságérzetet kapni (a mostaniról ez nem mondható el, ő az anyámasszony katonája fajta). A legtöbb lányismerősöm valóban tiszta para az éjszakai mászkálástól, nekem ez nem volt gond sosem. Bár addig könnyen beszél az ember lánya, amíg nem éri semmilyen atrocitás. Én sokszor járok késő éjjel a városban, vonattal vagy éjszakai busszal, ‘hírhedtebb’ környékeken is, mint például Kőbánya-Kispest. De nem félek, a félelem vagy a veszélyérzet kényszeres generálása csak felesleges energiazabáló. Az éjszakaikon általában amúgy is csak tajrészeg szájhősök és kötekedést hobbiként űzők keresik a feltűnést. A hangoskodó műsoruk senkinek sem hiányzik, mégsem szólnak rájuk legtöbbször még a pasik vagy az ellenőrök sem. Én egyszer-kétszer már megtettem, mert iszonyatos napom volt a munkahelyemen, egy olyan nap végén meg nem voltam hajlandó elviselni a sok anyaszomorító ordibálását.

Minden barátod ismeri egymást? Vagy vannak egymástól teljesen független baráti kapcsolataid, akiktől egészen mást kapsz?

Nem, közel sem ismerik egymást mind, sőt, inkább amolyan szeparálás a jellemző nálam. Régen sokáig próbálkoztam az összeboronálással, a gyerekkori barátokat összejáratni a kollégákkal, vagy hasonló, de bénák voltak, nem akartak egy társasággá csiszolódni :)) Szinte mindenkit máshonnan ismertem meg, egy idő után egyértelmű volt, hogy mindegyikükkel külön találkozom, mert túlságosan különböznek a közös dolgok egyesekkel. A nálam idősebbekkel általában jobban megértetem magam, a legjobb barátaim átlagéletkora 30-35 év, míg például a gimis barátok sorra kopnak, morzsálódnak le, tisztelet a kivételnek. És igen, talán él az, hogy másról beszélgetek az egyik baráttal, mint a másikkal, más miatt fordulok mindegyikhez, és talán ők is más-más miatt hozzám. Azt nem szabad sosem elfelejteni, hogy a barátság is ugyanolyan párkapcsolat, amit folyamatosan építeni kell, különben ellaposodik vagy megszűnik. Pont nemrég szúrtam el egy remek barátságot, többet nem követhetem el ezt a hibát. Nem lehet mindig visszatáncolni és újrakezdeni a lépéseket.

Írtad, hogy érdekel a lakberendezés. Most éppen milyen közegben érzed jól magad? Gondolok itt arra, hogy a színek, formák, méretek… mindig utalnak az ember belső világára is.

Igen, ez néhány éve tartó szenvedély, nekem is meglepő, hogy ez végre egy olyan téma számomra, ami ilyen kitartóan érdekel és magával ragad. Korábban elég sok mindennel foglalkoztam, például a japán kultúrával, konyhával, nyelvtanulással, filmművészettel, forgatókönyvírással, magyar szinkronnal érdeklődés szinten. Elég változó, milyen közegben érzem jól magam, mert általában a hangulatom határozza meg. Otthon mindenképp biztosítom magamnak, hogy kényelmes környezetet teremthessek, és olyan tárgyak vegyenek körül, amiket szeretek vagy jelentenek nekem valamit. A tárgyakhoz való túlzott ragaszkodás egyfajta káros szenvedély nálam, de nem hiszem, hogy valaha le akarnék szokni róla. A lakberendezéssel kapcsolatban elengedhetetlen a változatosság, kb. 1-2 havonta átrendezek, amit tudok, talán ez egyfajta kiélése a kreatív energiáknak. Most kissé zsúfolt környezet vesz körül, némi permanens káosszal fűszerezve, mely olykor komfortos, olykor terhes. A tágas terek rajongója vagyok, imádom a loftokat, a magas belső tereket, a hatalmas ablakokat, a régi épületeket, házakat… de egyébként a lényeg, hogy a könyveimnek, és a hosszú évek óta gyűjtött magazinoknak jusson hely, illetve egy zenelejátszónak. Színek tekintetében a fekete és a vörös árnyalatait szeretem a környezetemben is, egy időben törekedve némi letisztultságra, de a minimalizmustól sokszor kiráz a hideg. A karakteresség a fontos.

Milyen magazinokat gyűjtögetsz évek óta?

Az Elle került először a kezembe még kiskoromban, azt azóta, elfoglal már néhány sor polcot. Többfélét is divat témában Marie Claire, InStyle, egy ideje a kimagaslóan színvonalas magyar darabot, a The Room-ot, illetve enteriőr magazinokat, de abból kevesebb félét. Egy kézbesítő ismerősnek köszönhetően hozzájutok külföldi kiadványokhoz is Vogue-ból, Elle-ből, olasz lapokból. Sokan értetlenül állnak a mániám előtt, de én mindig azt válaszolom, hogy muszáj képben lennem, és ismernem a különböző magazinok stílusjegyeit, tematikáit, melyik milyen réteget, csoportot céloz meg, milyen eszközökkel él, milyen témákkal foglalkozik főleg, van-e olyan, amivel kifejezetten nem… Tehát muszáj ezeket tudnom, ha egyszer ezzel is szeretnék később foglalkozni. És gyűjtöm azért is, mert nehezen válok meg dolgoktól, sokáig tartogatok olyasmit is, ami talán már haszontalan vagy használhatatlan. Nekem a divat inkább művészeti ág, mintsem élvezeti cikkforrás, persze nem vetem meg a nekem tetsző darabokat, de vásárolni nem kifejezetten szeretek (oké, kivéve cipőt – nem sokat, minőségit).

Mindig minden helyzetben foglalkozol azzal, hogyan nézel ki, mit veszel fel, milyen a sminked, vagy van, amikor elengeded magad?

Nem, egyáltalán nem vagyok ennyire szőrszálhasogató, de a megjelenést fontosnak tartom önmagammal szemben. Az egyik legpompásabb játék kihozni a legjobbat abból, ami rendelkezésedre áll. Unalmas volna folyton új holmikat venni, az túl kényelmes megoldás, nem kell gondolkodnod azon, miképp variálj kevesebb ruhát, kiegészítőt úgy, hogy változatos maradjon az öltözködésed. Amióta azt kell játszanom, hogy a kollégáim felettese vagyok, nem veszek fel például tornacipőt vagy lezserebb pulóvert az irodába, mert mindez hangsúlyos szerepet játszik a benyomáskeltésben. Talán egy tornacipős férfi főnököt komolyan lehet venni, de egy nőnél érdemesebb kopognia a lépéseknek. Szeretek figyelni a részletekre, kitalálni, mi passzol egymással, még akkor is, ha csak az állatmenhelyre megyek, de ha ott vagyok, akkor már az sem számít, ha a boxerek összenyálazzák a kabátomat.

NETES HETES

1. Melyik oldalt nyitod meg reggel elsőként?

Telefonról még ágyban Gmail, Twitter check, később laptopról: desiretoinspire.net

2. Melyik honlapot zártad be legutóbb?

Azt hiszem,  a theglamourai.com-ot.

3. Mit vettél utoljára a neten?

Ritkán vásárolok internetről, ebből a szempontból konzervatív vagyok. Legutóbb vagy koncertjegyet vagy könyvet vettem, már nem emlékszem.

4. Miért regisztráltál a Twitterre?

A húgom, @lilienchan és egy barátnőm, @mandulaszemu már használta egy ideje, aztán egyre többen beszéltek róla, kipróbáltam, bejött. Először idegen volt a karakterlimit, de mindenbe bele lehet jönni.

5. Utoljára miért unfollow-ztál?

Nem emlékszem, ki volt az, de általában azért szoktam, mert “túl sok az infó” és visszaolvasni sem bírom, vagy mert marketing célokra használja a Twittert az illető, vagy kiderül, hogy mégsem érdekes.

6A following listád utolsó emberét miért kezdted el követni?

Előbb ő kezdett követni, tetszett a neve is, így visszakövettem. @pixelsarkany volt az.

7. Melyik a kedvenc Twitter kliensed?

Amióta megújult a Twitter, egyáltalán nem használom, nem tetszik. Jó ideje a Yamm! a kedvenc, telefonról pedig Twitter for BlackBerry.

Ki legyen a következő?

Unger Andrásra gondoltam (@torpotroh). Régóta követem őt és baromi érdekes figurának látom. Szívesen olvasnék róla itt.




Featuring Recent Posts Wordpress Widget development by YD