@yaanno (Hardi János)

@yaanno

A szülei mérnöknek szánták, de kiderült, hogy hajlamos az érintőhöz húzni a kört, így le is tett a műszaki pályáról. Jó pár évig mindenféle munkát elvállalt a fröccsöntéstől a tonnás márványtömbök fűrészeléséig, miközben egy civil szervezetnél újságíróskodott és oktatási tartalomfejlesztést szolgáltatott. Az első egyetemi évben kezdett foglalkozni a webes technológiákkal, jelenleg fejlesztő a Prezinél. Olvasós ember, amit még a középiskolai órák ellógása során fejlesztett tökélyre, lévén a könyvtárban éppoly kiválóan el lehetett rejtőzni, mint a sarki kocsmákban.

Milyen könyvek miatt lógtál a könyvtárba?

Volt ott például egymásra hajtva Magyar Narancs, HVG, Beszélő, Demokrata és Magyar Fórum :) Babits, Szép Ernő, Szerb Antal, William Burroughs, Péter Rózsától a “Játék a végtelennel” elég fontos volt nekem, sok jó matek és fizika, jiddis nyelvtankönyv és művészeti albumok, eszmetörténet, klasszikus filozófia. Tandori könyveivel is ott ismerkedtem meg. Ezek közül nagyjából Tandori és Burroughs maradt máig kedvenc.

Kakukktojás voltál ezzel a könyvtárba lógással?

Azt hiszem, leginkább a könyvtáros furcsállta a dolgot, talán mert kevesen is jártak oda. Az évfolyamtársaim közül még egy teljesen szétcsúszott raver srác, de ő csak az impresszionista albumokra volt rákattanva, mindig Red Bull szagot árasztott magából, egy perc alatt kivégzett egy albumot, aztán elviharzott. Végül is mondhatjuk, hogy kakukktojás voltam ezzel az egyszemélyes önképzőkörrel. A könyvtár mellett volt egy kocsma, így zárás után is volt hova betérni. A pincében többnyire punk koncertek zajlottak esténként, filléres, de borzasztó ízű sört lehetett kapni, amit helyben főztek. A punkok váltogatva fogyasztották ezt a vacak sört meg a csavarlazítót, én inkább csak az előbbit.

Kívülállóként beszélsz az akkori punkokról. A te életszemléleted mennyiben volt más, mint az övék?

Ezzel most megfogtál. Az a helyzet, hogy egyfelől nagyon közel állt/áll hozzám a punk, skinhead, ska és reggae kultúra, amit én alapvetően az elnyomással, uralommal való szembehelyezkedésként definiálnék. Elsőre talán furcsának tűnhet, de ezeknek az “irányzatoknak” valahol közös a gyökere, részben a karibi-afrikai, erősen bass központú zene,
részben pedig a városi, többé-kevésbé lepusztult létmód. Másfelől viszont a punk időnként befelé forduló, értelmetlenül önpusztító kultúrája idegen tőlem. Elég ha csak a Clockwork Orange értelmetlenül erőszakos jeleneteire gondolsz – ez az önpusztítás inverze, és szerintem mindkettő rossz irány. Ezzel nem szeretnék el- vagy megítélni egyetlen szubkultúrát sem, hiszen pökhendiség lenne alapvető ismeretek nélkül állítani valamit egy ilyen elképesztően fragmentált kultúráról, mint amilyenben élünk. Összefoglalva, a saját és mások szabadságát többre tartom, mint a rendet és uralmat. Talán nem véletlen, hogy a Facebook profilomban is anarchist/antitheist szerepel :)

A mindennapokban nagyon relatív a szabadság. Te mennyire tudtad megteremteni?

Elfogadtam, hogy vannak általános játékszabályok, közben persze tudom, hogy a játékszabályok megváltoztathatók, és látom magam körül, hogy a legtöbb szabály viszonylag sok teret enged az életmód megválasztásának. Nem mondom, hogy elégedett lennék ezzel. Míg korábban az volt a legfőbb problémám, hogyan szabadulhatnék meg valamitől (saját előítéleteimtől, félelmeimtől), ma inkább az foglalkoztat, hogyan alakíthatnám a játékszabályokat. A függetlenséget sikerült megteremtenem az adott keretek között, de ez még mindig egyfajta negatív szabadság. Nem kell például hetekig lekváros kenyeret enni. Ez jó dolog. Hozzáteszem, a lekváros kenyér azért ad egyfajta perspektívát, nézőpontot, a társadalom alulnézetből tényleg kicsit más. A mindennapokban leginkább egyfajta örömérzéssel tölt el, ha mások apró sikereit, szabad, játékos, kísérletező tevékenységét nézhetem, hát még ha én is részt vehetek benne. Van ebben egy adag hedonizmus is, de talán több a közös örömérzés.

Azt gondolom, az élet értelme az öröm, ezért semmi sem lehet fontosabb annál, mint hogy a saját jó érzéseink mentén haladjuk, hogy kövessük a boldogságunkat. Amikor az ember jól érzi magát, minden más magától jön. Ugyanakkor bármennyire is egyszerű ez a gondolat, az emberek többsége szerint nemesebb és magasztosabb szenvedni.

Biztos vagyok benne, hogy öröm nélkül nem lehet élni, de a boldogságban, mint fő célban nem hiszek, abban pedig különösen nem, hogy elsősorban a saját boldogságunkat kell keresni – vagy legalábbis mások kárára nem. Nem szeretem, amikor boldogítani akarnak, nekem elég, ha békén hagynak és azt tehetem, amit akarok. Ezt igyekszem mások számára is biztosítani. Ezért érdemes küzdeni is. Szép dolog lenne persze úgy élni, ahogyan azt az ókorban elképzelték: a boldogság egy élethosszig tartó állapot, amit a közös és önnevelés során tökéletesítenénk. Ezt a modern ember lecserélte a pillanatnyi boldogságra. A közbeeső időszak, ha csak Európát nézzük, a túlvilági boldogságról szólt, ami egyszerűen perverzió. Azt hiszem, rendben van, hogy mindenkinek mást jelent a boldogság, nincs visszaút. Szóval engem nem nagyon izgat, az egyszerű örömöket keresem inkább: egy jó könyv, étel, a kedvenc zenéim, szerelmeskedés, ilyesmi. Szerintem szenvedni is jó néha, a fájdalom is hozhat örömöt, ha máskor nem, legalább amikor elmúlik.

A boldogság nem egyenes vonal, de amikor az ember jól érzi magát, összhangba kerül önmagával (legfőképpen az érzéseivel), a negatív kilengések egyre ritkábbak, és ezzel együtt egyre kisebbek és kisebbek lesznek. Egy belső harmóniában élő ember sose ártana másnak. És azt is hiszem, hogy adni/felemelni is csak az tud, aki ilyen szempontból rendben van.

Ezzel egyetértek, de be kell látni, hogy ezt az állapotot nehéz elérni. Léteznek mentális technikák, amik segíthetnek (meditáció, sport, extázis stb.) egyfajta flow es az érzelmi harmónia megteremtésében. Én úgy tapasztaltam magamon, hogy van egy jókora hullámvölgy és azon apróbb fodrozódások, amikor érdemes és lehet is boldognak lenni. A rohanásban és az oda nem figyelésben gyakran szem elől tévesztem ezeket a lehetőségeket és egyfajta érzelmi örvénybe kerülök. Ilyenkor arra kellene jobban ügyelni, hogy másokat ne rántsak oda, de legalább ne vagdalkozzak magam körül. Ezen még dolgoznom kell :)

Hogyan alakítod az említett játékszabályokat?

Azt kell felfogni, hogy nincs világméretű összeesküvés, aminek a helytartója a kezedre csapna, ha valamibe belevágnál. Don’t panic! – legalábbis az esetek többségében. És ha odacsap, akkor is lehet tenni valamit ellene. Azon kaptam magam, hogy ezt és azt a helyzetet nem megfelelően kezeltem, nem szóltam az ordítva cigányozóra, nem fogtam le a barátaim kezét, amikor szétdrogozták magukat. Másfelől korábbi munkám során tehettem valamit azért, hogy ráébresszek másokat arra, mennyire keveset tudnak a társadalmi környezetükről és a saját előítéleteikről. Előbb magamon kezdtem. Szóval lehet valamit tenni, a magad eszközeivel – ilyenkor alakítod a játékszabályokat is. Ordítani nyilván egyszerűbb, otthon is, az utcán is, de ez nem az én játékom.

A hegesztőtől a teremőrig sok mindenként dolgoztál korábban. Gondolom, ezek megélhetésből vállalt munkák voltak, nem az utadat, a hivatásodat kerested általuk.

Igen, megélhetésiek, már ha ezekből a fizetésekből meg lehet élni egyáltalán. Én meg sem próbáltam megélni belőle, inkább elittam meg elszívtam. Visszatekintve jó néhány kellemetlen élményt szívesen kihagynék, de többségükben érdekes tapasztalatokat hozó melók voltak ezek.

Teremőrként például 2-3 könyvet is el tudtam olvasni naponta. Hegesztőként láttam, hogyan működik egy igazán elvetemült hierarchia az emberek között, a kegyetlen játszmákat néhány ezer forintos többletfizetésért, pozícióért, vagy csak úgy. Azért van jó is az egész napos fizikai munkában, amikor például a tűző nyári napon félmeztelenül csiszolod a márványt, és a szádban spanglival nézed a csajokat a Duna-parton bringázni. Vagy amikor nagynyomású gőzzel olvasztod ki a gépeket, csöveket a félméteres jég alól. Azért az olvasósabb időszakokat jobban kedvelem … :)

Filozófiát és nyelvészetet hallgattál az ELTE bölcsész karán. Olyan volt amilyennek vártad?

Amennyire emlékszem, nem voltak különösebb illúzióim az egyetemmel kapcsolatban, részben mert nem tizenévesen, azonnal középiskola után jelentkeztem, részben pedig mert az volt a fő célom, hogy tanuljak. A jelentkezés beadása előtt benéztem pár kurzusra, kitapogattam, milyen a légkör, és bejött. Azt korábban is sejtettem, hogy a bölcsészek sokat olvasnak, de ilyen könyvtengerre nem számítottam. Arról nem is beszélve, hogy mivel minden kurzusra, vizsgára igyekeztem készülni, beláttam, hogy baromi gyorsnak kell lenni olvasás, megértés és memorizálás terén. Mivel távolról sem vagyok gyors, csak tisztelni tudom azt, aki helyt tud állni. Filozófia szakon sok jó tanárt ismertem meg, és néhány srácot, akikkel összebarátkoztam. Itt találkoztam először a műszaki és humán közti, élesnek gondolt határvonallal, mindkét oldalról a sárdobálással. Először nem is értettem, miről van szó, aztán rájöttem, hogy egyszerűen nem értik egymást és nem értik, hogy miért könnyebb az életstílusra vagy észbeli különbségekre hivatkozni. Szerintem a legjobb filozófusok egyben kiváló természettudósok is voltak és fordítva, egy magára valamicskét adó természettudós foglalkozott filozófiával. A legjobb filozófiai gondolatokat éppúgy lehet élvezni, mint egy matematikai levezetést, sok esetben erős hasonlóság is van ezek között, hiszen ugyanaz működik a háttérben: a logika.

Többször találkozom azzal, hogy elképesztően művelt, az internetet is kiolvasott emberek mindent megtanultak, amit csak meg lehet, kivéve gondolkodni. Más emberek gondolatát kapom válaszul tőlük, más emberek meglátásait húzzák rá a saját életükre… és így tovább. Jó esetben mindenkinél el kellene jönnie annak a napnak, amikor saját véleményt alkot az eddigi tapasztalataiból ahelyett, hogy mások meglátásait fogadná el az ő életével kapcsolatban.

A kritikus gondolkodásra való képességnek szerintem nem feltétele a műveltség, ez inkább egyfajta anyag és játszótér a kifejlődéséhez, megerősödéséhez. Meg aztán nehéz eldönteni, mit is jelent a műveltség ebből a szempontból. Ha valaki csak és kizárólag a szappanoperák optikáján keresztül tudja nézni a világot és önmagát, az éppoly rosszul ítélhet meg dolgokat, mint a latinul tudó, klasszikus műveltséggel rendelkező hangversenyjáró. Az a kérdés, mit akarsz kezdeni magaddal: ha csak csajozni meg bulizni akarsz, akkor járj edzőterembe meg ismerd a megasztár döntősét, hogy tudj két szót szólni a témában. Ha inkább agyra gyúrnál, az is jó lehet, sőt. Ennek van egy szebb megfogalmazása Kamondy Ágnes Tangram című számában, ami arról szól, hogy folyamatosan építed és újraépíted magad, mint egy tangram játékot, és bár az elemek ugyanazok, más és más formákat hozhatsz ki. Na ez a forma kell, hogy előtted legyen, és akkor nem számít, hogy ki mit mondott előtted a világról, valószínűleg amúgy is elmondták már sokszor.

Nem hiszem, hogy alkothatsz egységes világképet magadnak, túl sok a változó, vagy ha egyszerűen szemléled, akkor meg nem kell rendszer bele, mert űr van meg vak gravitáció. Engem sokkal inkább az foglalkoztat, hogyan lehetne a saját életet valamilyen összefüggő – nem okságilag értve – folyamatként látni úgy, hogy az űr meg a vak gravitáció ellenére a saját életed, ha másnak nem, legalább egy jópofa kis szikrának tűnjön. Ehhez az kell, hogy néha elbeszélgess magaddal úgy, hogy nem avatkozik bele sem valami isten, sem akárki ember. Sajnos többnyire beleavatkozik és időt sem adsz magadnak, hogy beszélgess a tegnapi önmagaddal. Az igazi műveltség szerintem úgy érik be idővel, mint amikor egy tripes flashback bevillan. Az adott helyzet, kondíció, akármi kiváltja benned, akkor is ha nem akarod. Hetekig gondolkozhatsz egy témán és nem fogod fel, amíg ez a villanás be nem üt. A többi ékszer, semmi.

Szerintem természetes adottság társas lényeknél, hogy mások véleményére hagyatkozunk, egyre inkább, ahogy az életmód egyre bonyolultabbá válik. Puszta gőg lenne azt mondani, hogy csak azt fogadjuk el helyesnek, igaznak, amit mi magunk helyesnek, igaznak tartunk. Szerintem nincs univerzális ész, ami ezt lehetővé tenné. Fontos lenne ugyanakkor már gyermekkorban a kritikai gondolkodást elsajátíttatni, és nem a gyerek szájára csapni, amikor túl sokat kérdez. Egyébként ebben pont az figyelhető meg, hogy a gyerek a szülőben megbízva, őt autoritásként, elsődleges információ és tapasztalatforrásnak látja. Ezt a pillanatot kéne elkapni és ügyesen arra terelni, hogy ő maga is gondolja át az információkat, helyzeteket. Az egyetem már késő ehhez, meg nem is tanítják, tisztelet az igen kevés kivételnek. Én személy szerint nem tartom rossznak, ha valakinek nincs önálló gondolata, attól még lehet szép élete. A kritikus, megfontolt gondolkodást inkább azért tartom fontosnak, hogy ne nyeljünk be mindent, amit elénk tesznek.

NETES HETES

1. Melyik oldalt nyitod meg reggel elsőként?

Gmail-t, cégest és privátot.

2. Melyik honlapot zártad be legutóbb?

Az African Music Encyclopedia-t. Infókat kerestem kortárs afrikai népzenéről egy hobbi projekthez.

3. Mit vettél utoljára a neten?

Egy AppZapper nevű alkalmazást, tulajdonképpen egy uninstallert OS X-re. Az ikonja tetszett meg, vicces lézerpisztolyt formáz.

4. Miért regisztráltál a Twitterre?

Kíváncsiságból. Most is többnyire azért lógok rajta.

5. Utoljára miért unfollow-ztál?

Meguntam az illető szélsőséges szövegelését.

6A following listád utolsó emberét miért kezdted el követni?

Merő önzésből, mert az is én vagyok :) A @budapestjs accountot értesítőként használom a JavaScript Meetup szervezésekor.

7. Melyik a kedvenc Twitter kliensed?

Webes felületen Yamm-ról szoktam, de inkább alkalmazáspárti vagyok: Mac-en a Tweetie mindenképpen, ha iPad kerül a kezembe, akkor viszont csakis Twitterrific.

Ki legyen a következő?

@planetdamage-t jelölném, mert szeretem az írásait és tisztelem a tudását a popkultúráról.





Featuring Recent Posts Wordpress Widget development by YD