@Pikszi (Baráth Katalin)

@Pikszi

Amikor 4-5 éve regisztrált a Literára, ez volt az első név, ami eszébe jutott, Sztojkovics Pikszi formában. Így hívták a jugoszláv futballtörténelem egyik legendáját (Dragan Sztojkovics Pikszi), sokszor olvasott, hallott róla otthon. Aki nem tudja, eredetileg kit takar a név, sokszor valamiféle rejtői alakra tippel, ami nem baj, sőt. Az igazi Trebitsch és barátja, Sztojkovics Pikszi.

A fekete zongoraKultúrmorzsa

Született betolakodó, úgy állampolgárilag (határon túli magyar), mint osztályilag (első generációs diplomás és szellemi munkás, ami nem egyenlő az értelmiséggel). Szeret írni, olvasni, beszélni, ez nyilvánul meg a végzettségében (bölcsész, jelenleg történész PhD-hallgató), a foglalkozásában (7 éve reklámszövegíró, jelenleg senior creative a Rebel Rouse-nál), illetve a hobbijában is.

Írok, mint egy állat: könyvet, 3 blogot, ebből az egyik kortársversmondó podcast. A barátaim hozzám hasonlóan ironikus aljasok. Extrémsportom a zene: több mint tíz évig énekeltem mindenféle kórusokban az alt szólamban, meg volt sokáig egy vers-megzenésítős együttesem is, az Elhangolás, ahol gitároztam, zenét szereztem és hangszereltem az éneklés mellett. Ez mind fantasztikusan hangzik, de az igazság az, hogy időm jó részében undok, nagyszájú és tapintatlan vagyok, utálom a mobiltelefont (az udvariatlan visszanemhívások császára vagyok), és egészségtelenül hosszú ideig remekül elszórakozom társaság nélkül. Hm… Matematikusnak kellett volna mennem :)

Most jelenik meg az első krimi regényed, A fekete zongora. Ez az első könyved, amit befejeztél, vagy tele van a fiók?

Nem ez az első, egyet már összebarkácsoltam 7 éve, egy ifjúságiregény-pályázatra. (Amit megnyertem, szóval kiadták, még most is elérhető online könyvesboltokban.) De nincs tele a fiók. Se az időm, se az önbecsülésem nem engedi, hogy kiadatlan, reménytelen kéziratokkal vegyem körbe magam, nem beszélve arról, hogy minden fiókom dugig van szortírozatlan, évszázados egyetemi jegyzetekkel, szóval hely sincs ilyesmire. Tehát nem, a regényírás nem szenvedélyem, tudok élni (eddig is tudtam) nélküle. Bár bizonyára másképp állna a dolog, ha a foglalkozásom nem kötelezne nonstop írásra és fantáziálásra.

Miért éppen krimi? Ez áll hozzád a legközelebb?

A parodisztikus műfajok inkább állnak közel hozzám, mint a krimi, ami A fekete zongorából is gyorsan kiderül. Azért lett végül krimi, mert amellett, hogy kedvelem, jót tesz nekem, hogy vannak a műfajnak előírásai és szabályai. Sokkal-sokkal könnyebb számomra bármilyen munka, ha ismerem a követelményeket. Korábban voltak “szépirodalmibb” kísérleteim is, szörnyen modoros novellák, itt-ott meg is jelentek. A reklám azonban abban a tekintetben is jó iskola volt, hogy előtérbe helyezte a közönséget. Az első és legfontosabb a szélesebb közönség, és nem a hivatásos kritikusok által diktált trendek, nem az irodalmárok szűk köre. A reklám volt az is, ami sokkal fegyelmezettebb, célzatosabb és szerényebb munkára szoktatott. Ez, és az évekkel érkező halovány önismeret ébresztett rá (bocs a fellengzős kifejezésért, a folyamat valójában jóval kevésbé drámai), hogy nem akarok én az elit irodalomtól semmit. A szórakoztatás sokkal jobban megy, bármennyire megvetett műfaja is ez a hazai irodalmi (művészeti) életnek.

Szerinted mi a tényleges oka a populárisabb műfajok megvetettségének?

“A professzionális irodalomtudomány a »magas irodalom« természetes szövetségese – és ez egészen addig így lesz, amíg saját önfenntartása érdekében nem lesz kifizetődőbb cserbenhagyni természetes szövetségesét és áttérni a populáris kultúra tanulmányozására” – nyilatkozza a neves irodalomtudós, Bényei Tamás épp a fenti kérdést firtató, krimire kihegyezett kiváló tanulmányában. Ahogy ő is boncolgatja, ennek a hierarchiának a fenntartása kőkemény üzleti érdek is: a magas irodalmi intézmények ápolják a magas irodalom kultuszát, így egyúttal ki- és újratermelik saját talajukat, társadalmi presztízst ajándékozva az általa meghatározott “szépirodalomnak”, az ilyen irodalom tanulmányozóinak, művelőinek, olvasóinak.

No persze, ha nem az iskolából nézzük a könyvtermést, már a magyar nyelvű irodalom esetében sem ilyen éles a különállás, nem beszélve az angolról. Egy csomó, manapság magas irodalomnak tekintett mű él a hagyományosan ponyvának bélyegzett szövegek műfaji eszközeivel, különböző kreativitási fokon. Az olvasók se ilyen “kétosztatúak”. Ha belepillantunk néhány olvasónaplóként funkcionáló blogba (ilyenből hál’ istennek jó sok akad), láthatjuk, milyen sokrétűen, kevéssé előítéletesen merít egy-egy olvasó. Szerintem az irodalom minden szöglete csak nyerhetne azzal, ha nem demarkációs vonalként tekintenénk az elit és a populáris kultúra termékei közé emelt falra. Vegyük például a zenét, ahol sokkal gyorsabban, egyszerűbben felismerhetők az innen-onnan átemelt elemek, és nehezebben húzható meg a határ. Mert például merjük popzenésznek nevezni a zseniális filmzeneszerző John Williamset, miközben az általa művelt műfajt hagyományosan nem tekintik művészetnek? Vagy vegyük bármelyik jazzmuzsikust – ők popzenészek vajon?

Szóval én egyszerű hatalmi-politikai okokat látok a magas és populáris éles, életszerűtlen szétválasztásában. És nemcsak azért, mert én a populárisnak tartott műfajban “termelek”. Olvasóként meglehetősen széles spektrumú a fogyasztásom, bár ennek a langyos öntörvényűségnek a felvállalásáért egykori magyar szakosként keményen meg kellett dolgoznom. Az egyetem vérmes sznobbá nevelt. De már csak ritkán érzek lelkiismeret-furdalást, ha Agatha Christie van a kezemben.

Időnként a twitjeid megértése is irodalmi jártasságot és az átlagnál magasabb intelligenciát feltételeznek. 140 karakteres kis alkotások. Élő beszédben is tudsz ennyire frappáns lenni?

Az élőbeszédes potenciálomat leginkább a körülöttem élő balszerencsések tudnák érdemben értékelni, de ha a gyors, rövid megalázó/cinikus/gunyoros/gonoszkodó beszólásokra is alkalmazhatjuk a frappáns jelzőt, akkor a válaszom: igen.

Hungary / Serbia szerepel a profil oldaladon helymeghatározásként. Mennyit vagy itt és mennyit ott?

(Igazából még nem tudom eldönteni, melyik az itt, és melyik az ott.) Az időm túlnyomó részét Magyarországon töltöm, csak a szűkebb rokonságomat látogatom meg havonta, kéthavonta, akik otthon maradtak, Szerbiában. Ha években mérjük, mondhatjuk, hogy az életem nagyobbik felét itt éltem le. Habár a migrációs hivatal nem számolja bele a röpke 13 évet, amit diákként húztam le itt, így emiatt (no meg némi dac meg kényelmesség miatt) nem vagyok még magyar állampolgár.

A dac kinek/minek szól?

Egymillió órát ültem az elmúlt 17 évben mindenféle városok és kerületek bevándorlási hivatalaiban, és kb. ugyanennyi papírral kellett minden egyes alkalommal igazolni (nem kevesebbel, mint egy kínainak vagy szírnek), hogy mit csinálok itt, hogy van miből élnem, van hol laknom. (Viszont a jövő történészeit így fantasztikus profilalkotási lehetőséggel ajándékoztam meg.) Elfáradtam kissé a folytonos bizonyítási kötelezettségbe. Némileg felmérgelt.

Talán a most megszavazott kettős állampolgárságról szóló törvény kiengesztel téged és sok más magyart is.

Haragudni nem haragudtam eddig se. Egy elégedett horkantásszerűséget mindenképp kivált belőlem az eredmény, kb. abban a jelentésben, hogy “vazz, végre tudomásul vette a létezésemet az az ország, amelyikért a dédapám Isonzónál harcolt”. Igen, valamicske határozottan lemorzsolódott abból a kőből a szívemen.

A könyvedben van egy szerb szereplő, a rendőr. Szerinted miben különböznek a szerbek a magyaroktól?

Könnyebben tudnék válaszolni, ha tudnám, milyenek a magyarok, milyenek a szerbek.
Egyszer régen kérdeztünk valami hasonlót Milosevics Pétertől (az ELTE szerb szakán tanít, és a világ legszórakoztatóbb irodalomtörténetét írta meg). Ő azt mondta, hogy a szerbek (köszönhetően többek közt az 500 éves török uralomnak) egyszerre közvetlenebbek és bizalmatlanabbak a tekintéllyel szemben, ami igaz lehet, ha például a hadviseléshez, hadvezérekhez, rendhez való viszonyaikat felidézzük, akár a legutóbbi évtizedekből. A múltjukból (gondoljunk bele: egy egész nemzet volt gerilla 500 éven át!) csomó jellemvonás adódik: a harcosság, a szélsőségesség, az erőszak, mint állandó téma és jelenség stb. Persze a szerb se homogén nemzet, vannak, akikre a fentiek közül semmi sem igaz. A régóta Bácskában élő magyarok és szerbek például már inkább hasonlítanak, mint különböznek.

A magyarok… hát, ők, mint tudjuk, másmilyenek. Hogy érezzük a különbséget, elég összehasonlítani az átlagos magyar és szerb határőrt. Az egyik másfél méteres, bajszos, örökké fáradt, ingerült, néha cinikus, olykor elmosolyodik. A másik két méter, borotvált halántékú, távolságtartó képet vág, de ha nevet vagy rád kiabál, azt hangosan, teli torokból, vadul csinálja.

A fotón: Dragan Sztojkovics Pikszi

Erről jut eszembe: a napokban belevágtál egy igazán férfias témába is. A focis blogodra gondolok. Mi ez és hogy jött?

Nos, igen, az egy 1 perces megfontolás és döntés eredménye. Laci kollégám és padtársam egyik nap felujjongott, hogy de jó, ő vezeti a vébé alatt az Index brazil blogját. Én is felujjongtam, hogy az tényleg milyen jó lesz, és én is szívesen csinálnék olyat. És mivel Elefántcsontpart még kiadó volt, lecsaptam rá azonnal.

Nem állítom persze, hogy én vagyok a világ legnagyobb fociőrültje, viszont 3 fivérem van, és ebből 1 gyógyíthatatlan focimániás, a japán negyedik ligától a lengyel foci elmúlt 20 éves történetéig mindent fejből és azonnal vág, ráadásul gyakorló játékos is, lábtengótól gombfociig mindent kiválóan gyűr. És mivel szegénynek letéphetetlenül a nyomában koslattam egész gyerekkoromban, pár dolog óhatatlanul rám ragadt. (Életem egyik első emléke például a ’82-es spanyolországi vébé narancskabalája.) És az egész családomra. Nálunk rendszeresen előfordul, hogy az édesanyám és én szombat este leülünk spanyol bajnokit nézni, nemcsak a foci miatt, hanem mert az az egyetlen nézhető tévéműsor.

Te, aki jól ismered a kultúra nehezen meghatározható fogalmát, milyen tévéműsort tartasz nézhetőnek, és hogyan változtatnál a programszerkesztésen – figyelembe véve a túlnyomó többség igényeit is.

Tévéműsor-terepen nem vagyok igazán kompetens, évek óta nincs készülékem. (Ha hazalátogatok, azért filmezünk rendesen.) A néző által meghatározott program híve vagyok, és úgy fest, a technológia és az egyre specializáltabb műsorválaszték ennek az óhajnak a kielégítése felé változik. A kultúrát (ami megint egy hatalmi alapon megfogalmazódó izé) nem lehet ráerőszakolni a felnőttre. Ha ízlést, szokást akarunk formálni, azt sokkal korábban kéne. Szóval a szocializáció (úgy családilag, mint tágabb társadalmilag) a döntő ebben az ügyben is. No persze, ha a tévé neveli fel a gyereket… De ez megint egy olyan témakör, amihez nem értek.

Ki legyen a következő?

@lunanyuszi azért, mert bár nem ismerem személyesen, egymástól gyakran függetlenül összefutunk mindenféle (főleg könyves) fórumokon; nagyon bájos kis blogot ír nagyon jól; illetve mert momentán Lengyelországban tanyázik, és engem valamiért rendkívüli módon megejt a kimondatlan elveszettsége. (Ha nem sértem meg ezzel.)

NETES HETES

1. Melyik oldalt nyitod meg reggel elsőként?

Google Reader.

2. Melyik honlapot zártad be legutóbb?

Könyvkolónia.

3. Mit vettél utoljára a neten?

Könyvet.

4. Miért regisztráltál a Twitterre?

Talán @wyctim írta, hogy a Facebookon azokkal tartjuk a kapcsolatot, akikkel iskolába jártunk, a Twitteren meg azokkal, akikkel szerettünk volna. Hát ezért. Illetve, mert meglehetősen kézre áll a rövid szöveges üzenetek megfogalmazása. (Foglalkozási ártalom, no.)

5. Utoljára miért unfollow-ztál?

Olyan vállalkozás jelölt be, akinek a termékeihez semmilyen szinten semmi közöm. (Social media menedzserek, halljátok intő szavam!)

6A following listád utolsó emberét miért kezdted el követni?

@parkocka Mert bejelölt, és mert érdekel, amilyen tartalmat közzétesz.

7. Melyik a kedvenc Twitter kliensed?

Yamm!!!





Featuring Recent Posts Wordpress Widget development by YD